A Bauhaus 2026-ban ismét politikai üggyé vált Németországban. A dessaui iskola megnyitásának századik évfordulója eredetileg művészettörténeti és építészeti jubileumnak indult, augusztus végére azonban a művészi szabadságról, nacionalizmusról és demokratikus intézményekről szóló országos vitává alakult. A Bauhaus-Manifest 2026 című nyilatkozatot kulturális, építészeti, kézműves-, egyházi és önkormányzati szervezetek írták alá, majd egyetlen hét alatt további mintegy 1600 támogató csatlakozott. A szöveg a nyitottságot, a szabad művészi gondolkodást és az intézmények politikai függetlenségét védi, közvetlen politikai háttere pedig a Szász-Anhaltban erősödő szélsőjobboldali támadás a Bauhaus ellen.
Mit mond a Bauhaus-manifesztum?
A 2026-os dokumentum a művészi gondolkodás szabadságát, az intézmények autonómiáját, a tudományágak együttműködését és a nemzetközi nyitottságot védi. A nyilatkozat elutasítja a kulturális nacionalizmust és a pártpolitikai beavatkozást. Az első intézményi aláírók után egy hét alatt további mintegy 1600 támogató csatlakozott a kezdeményezéshez.
A vita központjában az AfD tartományi szereplőinek kijelentései állnak.
A párt képviselői korábban a Bauhaust a modernizmus tévútjaként bírálták, és olyan kulturális politikát sürgettek, amely szerintük erősebben épít a nemzeti hagyományokra.
A megfogalmazás különösen érzékeny Németországban, mert a Bauhaus története szorosan összefonódik a XX. századi politikai üldözéssel. Az iskola 1919-ben Weimarban alakult, 1925-ben politikai és pénzügyi nyomás miatt távoznia kellett a városból, majd 1926-ban nyitotta meg dessaui épületét. 1933-ban, már berlini korszakában, a nemzetiszocialista hatalom nyomása alatt végleg bezárt.
A mai vita ezért óhatatlanul történelmi párhuzamokat idéz fel, még akkor is, ha a szereplők eltérően értelmezik azokat. A Bauhaus ellen a húszas és harmincas években is gyakran használtak olyan érveket, amelyek idegennek, kozmopolitának vagy nemzetietlennek minősítették a modern művészetet. A mai manifesztum tudatosan erre a tapasztalatra épít, amikor
a művészet szabadságát és a kulturális nyitottságot nem esztétikai ízlésként, hanem demokratikus alapelvként kezeli.
A dokumentum kezdeményezője Wolfram Weimer szövetségi kulturális államminiszter volt. A felhíváshoz csatlakozott többek között a berlini Akademie der Künste, az ICOM német szervezete, a Német Városok Szövetsége, az építészkamara, kézművesszervezetek, egyházi képviselők és kulturális intézmények. A nyilatkozat hat pontja az intézményi autonómiát, a nemzetközi nyitottságot, a különböző szakmák együttműködését és az újító gondolkodást hangsúlyozza.
A Bauhaus történeti jelentősége éppen abból fakad, hogy az iskola soha nem kizárólag stílust akart teremteni. Walter Gropius és munkatársai a művészetet, kézművességet, technológiát és ipari termelést közös rendszerben képzelték el. Az egyszerű formák, acélcső bútorok, üvegfalak vagy geometrikus tipográfia később a modern dizájn szimbólumaivá váltak, de eredetileg társadalmi program részei voltak. A Bauhaus arra kereste a választ, hogyan lehet a modern ipari társadalom számára jó minőségű, funkcionális és széles körben hozzáférhető tárgyakat és lakótereket létrehozni.
Dessau ezért különleges hely a mozgalom történetében. Itt épült fel 1925–1926-ban Walter Gropius tervei alapján az ikonikus iskolaépület, amely maga is a Bauhaus elveinek demonstrációja lett. Az üveg függönyfal, a funkciók szerint elkülönülő épületrészek és a látványosan vállalt ipari anyaghasználat a modern építészet egyik alapképletévé vált. A Bauhaus később olyan alkotókat és tanárokat vonzott, mint Moholy-Nagy László, Paul Klee, Wassily Kandinsky, Breuer Marcell vagy Oskar Schlemmer.
A magyar kapcsolat különösen erős Moholy-Nagy László révén. A magyar származású művész 1923 és 1928 között tanított a Bauhausban, és alapvető szerepet játszott abban, hogy a fotográfia, tipográfia, mozgókép és ipari technológia bekerüljön az iskola gondolkodásába. Később Chicagóban is továbbvitte a Bauhaus oktatási modelljét. A mai magyar vizuális kultúra számára ezért a dessaui vita nem távoli német belügy: a Bauhaus történetének egyik legfontosabb alkotója magyar volt.
A centenáriumi program közben továbbra is művészeti esemény marad. A Stiftung Bauhaus Dessau egész éven át kiállításokkal, konferenciákkal és városi programokkal ünnepli a századik évfordulót. A „Glas | Beton | Metall” című kiállítás az ikonikus épület anyagait és technológiai hátterét vizsgálja, az „Algen | Schutt | CO₂” pedig kortárs fenntarthatósági kérdések felől gondolja tovább a modern tervezés örökségét. A szeptember eleji Bauhausfest külön városi ünneppé teszi a jubileumot.
Éppen ez mutatja, miért problematikus a Bauhaust történeti emlékké redukálni. A mozgalom mai relevanciája nem abban áll, hogy a húszas évek formáit változatlanul másolni kellene. Sokkal inkább abban, hogy az iskola mindig a technológiai és társadalmi változásokra reagált. Ma a fenntartható építés, az új anyagok, a mesterséges intelligencia, a lakhatási válság és a közösségi terek kérdései hasonlóan összetett tervezési feladatokat jelentenek, mint száz éve az iparosodás és a tömeges lakásépítés.
A Bauhaus politikai öröksége ugyanakkor bonyolultabb annál, mint amit a jelenlegi vita sokszor sugall.
Az iskola tanárai és hallgatói között eltérő világnézetű emberek dolgoztak, és a Bauhaus belső történetében is voltak konfliktusok a művészet társadalmi szerepéről.
Történetileg egyértelmű, hogy a modernista iskola nemzetközi közösségként működött, nyitott volt új technológiákra és külföldi alkotókra, és létezéséhez intézményi autonómiára volt szüksége.
Száz éve nyílt meg Dessau
A Bauhaus 1919-ben Weimarban alakult, majd politikai és pénzügyi nyomás után Dessau fogadta be. Walter Gropius ikonikus iskolaépülete 1926-ban nyílt meg. Az intézmény 1932-ben Berlinbe költözött, 1933-ban pedig a nemzetiszocialista nyomás miatt megszűnt. A dessaui, weimari és bernaui Bauhaus-helyszínek ma UNESCO-világörökségi státuszúak.
