A hatvanas években fiatal diplomataként a moszkvai magyar nagykövetségen dolgoztam. Avar János (nekem Jancsi) 1965 őszén átutazóban járt Moszkvában. Jó barátom volt 1960 óta, amikor mindketten végeztünk a Közgázon. 1961-től a Népszabadságnál dolgozott. A lap tudósítójaként Indonéziába indult, ahol a hatvanas évek egyik emlékezetes nagy öldöklése zajlott 1965–66-ban: kommunista, vagy a kommunisták által is támogatott hatalomátvételi kísérlet után katonai puccs brit és amerikai támogatással, majd 30 évig tartó katonai diktatúra. 1 milliót is kitehetett az áldozatok száma a polgárháborúban, kommunisták, szimpatizánsok és bárki, akit okkal–ok nélkül meggyilkoltak a nagy zűrzavarban. Megsemmisült az Indonéz Kommunista Párt, a világ akkor harmadik legnagyobb létszámú kommunista pártja. Jancsi Moszkván keresztül utazott, odafelé az események kimeneteléről sejtése sem lehetett, bár arról igen, hogy az ügyben a kommunista párt erősen involválódott. Ezért a magyar pártlap kezdettől fogva érdeklődött a távoli esemény iránt.
Mintegy három hét után Jancsi ugyancsak Moszkván keresztül repült haza. Szomorú, de már nem emlékszem Jancsi indonéziai élményeire, pedig azok jócskán voltak, még a követségre is bevittem, hogy beszámoljon róluk. Azóta, hogy 1956–57 fordulóján hozzám hasonlóan, bár egymásról még csak nem is tudva, hazajött Moszkvából, ahol első évesként az IMO-n, az ottani Külügyi Intézetben tanult, a Szovjetunióba sem rövidebb, sem tartós tudósítói vagy egyéb munkára nem vágyott. Nem túlságosan érdekelte a harmadiknak nevezett világ sem, amelynek Indonézia is része volt. Amerika érdekelte.
Sikerült is, amire vágyott. 1971 és 1993 között háromszor is volt washingtoni tudósítója a Magyar Nemzetnek, ahová 1970-ben helyezték át a Népszabadságtól azzal a (párt)központi szándékkal, hogy ha majd megnyílik a Nemzet akkor még nem létezett washingtoni tudósítói pozíciója, azt ő töltse be. Minthogy erre a posztra a lapnál voltak belső aspiránsok is, Jancsit nem nagy lelkesedés fogadta, és sok munkájába került, még Washingtonban is, hogy befogadja a szerkesztőség. Aztán testileg-lelkileg Magyar Nemzet-es lett. Amikor Orbánék szétverték és magukévá tették a lapot, csak a hagyományos fejlécet és, azt hiszem, betűtípust hagyták meg, Jancsi ötölte ki a kormánynak erről a szócsövéről azt a gyakran ismételt „díszítő” szófordulatot, hogy „a Magyar Nemzet címet bitorló sajtótermék”. Szerepe volt a Régi Nemzetesek Társaságában, amelyet a korábbi lapcsinálók hoztak létre. Jancsi lapjában, a Vasárnapi Hírekben, amelynek 2002 és 2010 között a főszerkesztője volt, jelent meg mindig karácsonyi mellékletként a Régi Nemzetesek emlékező, vagy éppen aktuális írásainak összeállítása.
Míg Moszkvában ő látogatott meg minket, Washingtonban aztán én őt, többször is. Amikor pedig mindketten itthon voltunk Pesten, előbb családilag jártunk össze, majd amikor ez nehézkessé vált, jóformán minden héten együtt ebédeltünk, amíg az öregség és a Covid közbe nem szólt.
Többszörös washingtoni tudósítóként kitűnően ismerte Amerikát, mindenekelőtt a „nagypolitikát”, annak különböző zegzugait és a politika működését. Erről szólnak könyvei: írt megválasztásukkor amerikai elnökökről; jóformán napok alatt elkészültek a Carterről, Reaganről és más elnökökről szóló, megválasztásukhoz időzített könyvei, megírta a Kennedy család történetét, s Hillary Clintonét is – ez nagy csalódás volt: nemcsak drukkolt neki, hanem mint jóformán mindenki, Hillary választási győzelmében hitt is, s erre a hitre épült az elbeszélés.
A könyv mégis megjelent, egy előszó utólagos beiktatásán és a 2016-os elnökválasztás eseményeit az utolsó oldalakon taglaló szövegrészeken kívül csak a címen kellett változtatnia: Madam Presidentből Az elvesztett elnökség lett. A Trump-évekről, Trump 2016-os hatalomra kerüléséről, majd bukásáról is határozott – lesújtó – véleménye volt, a demokrata mainstream álláspontjához hasonló. Bernie Sanderstől és a „progresszívektől” zokon vette, és Trump győzelmének okai közt emlegette, hogy Clintonnét nem, vagy nem eléggé támogatták. A „progresszívek” között voltak, akik úgy gondolták, hogy köztük és Hillary Clinton között nagyobb a távolság, mint Clinton és Trump között. Jancsi az ellenkezőjét gondolta – és végeredményben igaza lett. Az amerikai társadalom tényleges állapotáról, Trump (amikor ezt írom, már kétszeres) győzelmének mélyen fekvő okairól, mint a legtöbben, csak ex post kezdtek gondolkodni.
A 40 évvel korábbi Watergate-ügyre azonban mindig büszkén emlékezett. Míg a tudósítók legtöbbje az évekig elhúzódó ügy kimenetelét az utolsó pillanatig bizonytalannak látta, ő világosan állást foglalt: az amerikai jogrendszer ismeretében a dolog csak Nixon bukásával végződhet. S ez nem csak utólagos dicsekvés volt. Nemrég került a kezembe egy 1974 tavaszán vagy kora nyarán Washingtonból írt levele, amely szerint „hamarosan Ford elnök viselt dolgairól lesz módunk eszmét cserélni”. (Nixon elnök 1974 augusztusában kényszerült lemondani, alelnöke, Gerald Ford követte.)
Sokszor panaszkodott leveleiben washingtoni hétköznapjairól, de azt hiszem, és erről tanúskodik, hogy háromszor is megharcolt a posztért, Amerikában nagyon is jól érezte magát, közel hitte magát – jól-rosszul – ahhoz, ahol „a világ dolgai történnek”. Az ottléttel csak egy személyes baja volt, ezt Jutka mesélte, első felesége némi malíciával, hogy „angolul nem tudott szellemes lenni”. Igazán Pesten volt otthon, szellemessége, humora, iróniája, vitakészsége itt érvényesült.
Amennyire fél évszázad távlatából visszagondolok, Jancsinak még egy szempontból volt szerencséje Amerikával. Washingtoni tudósítóként az amerikai kül- és belpolitikáról kellett írnia, nem a magyarról vagy a szovjetről. Jóllehet ez is politikai újságírás volt a javából, mégis nagy előny és könnyebbség volt az idehaza dolgozó újságírók helyzetéhez képest.
A generációjához tartozó pályatársainak legtöbbje sokszor kényszerült megalkudni. Nem mindig arról és úgy írtak, amiről és/vagy, ahogy szerettek volna. Néha épp az ellenkezőjéről. (A félreértések elkerülése végett: ez nemcsak az akkori kort jellemezte.) Amíg itthon volt, ez alól Jancsi sem vonhatta ki magát, ha a pályán akart maradni és külpolitikai újságíróként karriert csinálni. És ő akart. Ezért nem mondott nemet, amikor például Ota Šikről kellett írnia. Ez még amerikai kiküldetése előtt történt. Ota Šik ellen A politikus professzor címen jelent meg cikke 1968-ban a Népszabadságban. Ota Šik a „Prágai Tavasz” vezető gazdaságpolitikusa volt, a magyarországi „Új gazdasági mechanizmushoz” hasonló alapokon álló csehszlovákiai reformkoncepció kidolgozója. Tudtam, hogy Jancsi nem azt írja Šikről, amit gondol, hiszen ő is reformpárti volt. Ez nagyobb baj volt, mint az, amit írt. Mégis leírta. Várnai Ferenc, a Népszabadság külpolitikai rovatának akkori vezetője ezzel bízta meg, és ő nem akart szembeszegülni. Barátaim akkor ezt a magatartást amorálisnak mondták, s én csak hallgattam.
Amerikában, azt hiszem, ilyesmi ritkábban esett meg vele, és akkor is a pestinél sokkal jobb pozícióból mondhatott nemet. Talán néha épp az ellenkezője történt. Kommentárjai, tudósításai túlmentek azon, amit itthon a szerkesztőségek vagy feletteseik – mai kifejezéssel – politikailag korrektnek tekintettek, s belenyúltak a telexen hazaküldött szövegébe, kihúzták, ami veszélyesnek tűnt, s ezt Jancsi jogosan kifogásolta is, néha eredményesen, néha kevésbé.
Egyéniségünk különbözött, különbözőbb talán nem is lehetett volna: ő izgága ember volt, önzőbb, határozottabb, magabiztosabb, könnyebben döntő, lelkizésre nem hajlamos, sportos (amíg élvezte, síelt, haláláig teniszezett), fizikailag erősebb, férfiasabb volt, amiért – főleg az utóbbiakért – összességében barátilag csendben irigyeltem. És karrierorientáltabb, amit viszont túlzónak és agresszívnek láttam, ami nem tetszett, de nemtetszésemnek is csak a legkirívóbb esetekben adtam hangot. Ennyire jó barát voltam. Nem akarózott veszekedni. Igazából barátságunk 60 éve alatt sosem veszekedtünk.
Talán az én kompromisszumokra, engedékenységre hajlamos – vagy szebben: békeszerető – természetem miatt sem, de nem ez volt a fő ok. Az egymáshoz közelálló világnézet, érdeklődés és persze a végtelen beszélgetések világa tett egész életre barátokká minket.
Beszélgetni vele mindig élvezet volt, a szereposztás pedig 60 éven át változatlan: ő mesélt, anekdotázott, fölényes magabiztossággal mondott véleményt kül- és belpolitikáról, meg sok minden másról, míg én inkább hallgattam, élveztem ellenállhatatlan, néha ugyan többször is elsütött poénjait, kérdeztem, kételkedtem, ellentmondtam.
Beszélgetéseinkben többnyire – ez is a szereposztáshoz tartozott – ő volt az optimista (mindig hajlamos volt a vágyvezérelt gondolkodásra), én a pesszimista, amiért a szememre vetette, hogy pesszimistának lenni könnyű, a pesszimista mindenképpen nyer: ha a dolgok rosszul alakulnak, a pesszimistának van igaza; ha jól alakulnak, akkor pedig ő is ugyanúgy örülhet, mint az optimista. Nem örültem olyan sokszor, mint szerettem volna.
Férfibarátnak kiváló volt. Ha barátja rászorult, kérnie sem kellett, és Jancsi máris vette a mobilját és intézkedett: hívott orvost, akik között saját betegségei miatt sokat ismert, hívta barátait és ismerőseit, akik segíteni tudhattak egy barátnak munkát, állást szerezni, vagy ügyeket elintézni. És sohasem éreztette, hogy ez terhes neki, s hálásnak kell lenni érte; én inkább azt gondolom: élvezte, hogy neki van annyi és olyan szintű kapcsolata, amiért ezt megteheti. De másféle segítségre is emlékszem, egyszer közös ebéd közben rosszul éreztem magam. Azonnal beültetett a kocsijába, elvitt a kórházba, ahol az orvosom dolgozott, s ott maradt mindaddig, amíg jobban nem lettem. Vagy egészen más: neki köszönhetem első, 1980-ban kiadott könyvemnek a tartalmát nagyszerűen kifejező címét: A világgazdasági nyitás: kihívás és kényszer.
És még valami: Jancsi nagy kommunikátor volt, szeretett és nagyszerűen tudott előadni, beszélni, beszélgetni. A vita – szóban, írásban, pódiumon és a magánéletben – a lételeme volt, s persze mindig neki kellett győznie. Amíg létezett a műsor, mindig néztem őt az ATV-ben az Újságíróklubban, ahol baloldali-szocialista gondolkodású emberként szólalt meg, jókat, igazakat mondott okosan és tárgyszerűen, de soha nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy igazából (kissé gyerekesen) leginkább az izgatja, hogy túlbeszélje és legyőzze a műsor másik állandó és hozzá hasonló nézeteket valló részvevőjét, Mészáros Tamást.
A beszélgetések határait pedig mindig ő szabta meg. Amiről nem akart, arról nem is lehetett vele beszélni. Bármilyen furcsa, a nagy kommunikátor író és társalgó bizonyos vonatkozásban zárkózott ember volt, nem engedett a belső köreibe, s távol tartotta magát az én belső köreimtől. Amikor együtt ebédeltünk, s a vendéglőben utánam még másvalakivel is volt találkozója, soha nem említette, hogy kicsoda az illető, soha nem mutatta be. Ami nem tartozik rám, az nem tartozik rám. Az ilyesmiben határozott volt, mint olvasmányai kezelésében is. „10 oldal után abbahagyom az olvasást, ha nem érdekel a könyv” – mondta. De ha érdekelte, akkor is gyorsolvasásra törekedett. Mindent gyorsan be akart habzsolni. Sietett és türelmetlen volt. És akivel nem akart, azzal nem is beszélt, nem érdekelte, hogy esetleg megbánt, megsért valakit. És az sem érdekelte, ha ezt mások rossz néven vették. Senki sem tudott olyan nyíltan és őszintén önző lenni, mint ő. Utólag sem esett nehezére elmesélni, hogy a nyolcvanas években egy ellenzéki (inkább csak nem „a párt” által kiszemelt) képviselőjelölt támogatását karriermegfontolásból nem vállalta, mert attól tartott, ha igent mond, nem küldik ki tudósítani Amerikába. Az okait az illetőnek is elmondta, mint természeteseket, s húsz évvel később is minden skrupulus nélkül mesélte el. Én biztos szégyelltem és elhallgattam volna.
Amikor Jancsi amerikai tudósító lett – és mindvégig, amíg Washingtonban működött – anyám, Köves Rózsa a Magyar Nemzetnél dolgozott. Kérte Jancsit és Jutkát, hogy New Yorkban, ha ott járnak, keressék fel a háború előtt kivándorolt, ott élő húgát, Katót és férjét, Al Neuwaldot, néha levelet vagy ajándékot is velük küldött. Jutka szívesen látogatta meg őket, s megtalálta velük a hangot. Jancsi azonban nagyon unatkozott a két öreggel, nem érdekelték az ő gondjaik, és a sajátjait se kívánta megosztani velük. A beszélgetés közben felállt és elment. „Avar Jancsinak az egyetlen jó tulajdonsága, hogy Andris barátja” – kommentálta az esetet Al anyámnak írott levelében. Én nem kommentáltam, nyilván rám való tekintettel anyám se. Unokáit Jancsi nagyon szerette, de inkább távolról, társaságukra nem vágyott, örömeik-bajaik nem foglalkoztatták. „Ez már az ő életük”, mondta, ami persze nem magyarázat. Jutkának volt egy története erről: lányuk, Katika első férje (vagy barátja, fogalmam sincs, hogy összeházasodtak-e valaha), unokáiknak az apja, mesélte neki, hogy Jancsi, ha meglátogatja őket, mindig pont hét percig marad. Költői kérdésként tette fel: vajon miért pont ennyit?
Ami pedig az utolsó, 2000 vagy 2010 utáni éveket illeti, bennem elsősorban az maradt meg, hogy Jancsi baloldali, szocialista gondolkodású ember volt, akivel nem egyszer beszélgettünk arról, hogy a baloldal nagyot téved, ha mindenestül, pozitívumaival együtt elveti a Kádár-korszakot, holott a magyar társadalom nagy tömegei, akik felnőttként élték meg, még jól emlékeznek ezekre a pozitívumokra. (Elég azokat az emlékező beszélgetős rádióműsorokat hallgatni, ahol a műsorvezető nagyon szeretne negatív hallgatói összképet kapni az 1989 előtti múltról, s ez az istenért sem sikerül neki.) S Jancsi azt is tudta, hogy az antikommunizmus nem jó fegyver a liberális baloldal kezében. A kommunistaellenesség Magyarországon a radikális jobboldal harci eszköze, amelyet bárki ellen bevet, aki az útjában áll.
Márpedig „a Horthy-rendszer idején születtünk, Horthy-rendszerben halunk meg” – mondta Jancsi nem egyszer. Legutolsó sorai (Farkasházy Tivadarnak) arról szólnak, hogy „az élet még tartozik nekem egy rendszerváltással”. Az élet a tartozást nem adta meg.
Amikor 2021 végén meghalt – belepusztult sokadik rákműtétjébe –, több szeretetteljes búcsúztató írás jelent meg róla. A filozófus Gábor György, aki atyai barátjaként tartotta számon, kiemelte, hogy Jancsi „(...) mindenben naprakész volt. Egyszerre olvasott vagy három könyvet, nyolc újságot, az interneten tíz hírportált, s közben hallgatta az összes fogható külföldi tévé híranyagát.” Nem tudom nem hozzáfűzni: és képes volt egy megosztott képernyőn két focimeccset is nézni egyszerre. Kivétel nélkül valamennyi nekrológ kitért arra, hogy szerzőjét Jancsi naponta akár többször is hívta mobilon, kommentálta a világeseményeket és a magyarországiakat is, kifogásolt, kérdezett, javasolt, nem törődve azzal, hogy éppen kit zavar meg, kinek van terhére, ki örül annak, hogy hívják, ki éppen akkor nem.
Így voltam ezzel én is. Szólt a mobil, felvettem, nem köszönt, nem kérdezte, hogy jókor hív-e, mi van velünk. (Feleségem, Évi, akit nagyon szeretett, összes levelét kettőnknek címezte, az utolsó években már nagyon beteg volt.) Minden bevezetés nélkül megkérdezte például, hogy egy orosz kifejezésnek mi a legközelebbi angol megfelelője – vagy fordítva –, anélkül, hogy egy szót szólt is volna a kontextusról, arról, hogy ezt miért kérdi, milyen célra kell neki, esetleg ki kérdezte tőle, milyen szövegben fordul elő. Így persze nehéz volt felelni. Ha jól vettem ki, a barátok ezt a sűrű, már-már mániákus telefonálást főként az állandó újságírói, tudósítói izgatottságnak tulajdonították, annak a foglalkozásából, hivatásából és persze egyéniségéből fakadó érzetnek, hogy mindent, amit tudni és mondani kell, mielőbb meg kell tudni és megosztani másokkal. Én néha még arra is gondolok, hogy második felesége, Etelka (Csöpi) halála után egyedül maradt, egyedül költözött egy szép és kényelmes, napos, erkélyes, de leginkább egy elegáns szállodai apartman benyomását keltő lakásba. A jóformán szünet nélküli kommunikálás szükséglete ebből is fakadhatott.
Utolsó emlékem nekem is egy rövid meglepő telefonhívás tőle a kórházból, a végzetes műtétje estéjén, már nem is az intenzívről, hanem a sebészeti osztályról (ahova pár órával a műtét után az intenzívről kikerült, s amiről én akkor tévesen azt gondoltam, hogy jó jel, Jancsi ezúttal is gyorsan felépülhet). Két héttel korábban még itt ült Évivel és velem az Emőd utcai lakásunkban, abban a fotelben, ahol mindig ült, anekdotázott, mint mindig, elmondta sarkos véleményét a magyarországi helyzetről és kilátásokról, nyugodtnak tűnt, megitta a neki járó kávét, de nem kért alkoholmentes sört, amit azokban a délelőtti órákban mindig szokott.
