A Sporthírlap azt írta napra pontosan száz esztendővel ezelőtt: „Régen kísért olyan érdeklődéssel szezonnyitást a közvélemény, mint ezúttal, és rég nem tapasztalhattunk minden részről olyan izgalmas készülődést, mint most, a profi bajnokság hivatalos startjának napján. A magyar labdarúgósportban akadt már máskor is jelentős esemény, a mi futballsportunk történetének lapjai eléggé viharedzettek, és a játszi sors már gyakran emelte fel és verte le a győzelmi árbócról a magyar futball zászlaját. De mintha futballunkban még sohasem lett volna annyira fontos és jelentőséggel teljes a nap, mint az 1926. szeptember ötödikei dátum, amikor a becsületes szétválasztás eredményeként külön utakon kezd járni a büszke amatörizmus, amely a lényege, és a nem kevésbé értékes professzionalizmus, amely a tartalma és a színes formájú megnyilvánulása ennek a népszerű sportnak.”
Brüll Alfréd, az MTK legendás elnöke nem hevült ennyire. Sőt egyáltalán nem lelkesedett. Azt jövendölte: „Nem lesz életképes a profi futball. Ajánlatos már az alapításnál a visszavonulás útjáról gondolkodni.”
Az előző kilenc szezonban a kék-fehérek sorra vitték el a pálmát. Érdemes számszerűen felidézni, miként zártak évről évre.
1917: 21 győzelem, 0 döntetlen, 1 vereség, 113:16-os gólarány.
1918: 21, 1, 0 / 147:10.
1919: 18, 3, 1 / 116:20.
1920: 26, 1, 1 / 113:17.
1921: 21, 2, 1 / 82:9.
1922: 16, 5, 1 / 60:11.
1923: 17, 3, 2 / 61:15.
1924: 19, 2, 1 / 50:11.
1925: 18, 2, 2 / 65:16.
Tehát csak két olyan évad volt, amelynek során kétszer is kikaptak – nem merném mondani, hogy szégyenszemre –, és a kilenc idényben összesen tíz vereséget szenvedtek. Orth György háromszor nyert gólkirályi címet (28, 21, majd 26 góllal), Schaffer Alfréd 2-szer (46, 41), az FTC-t elhagyó, a ferencvárosiakkal hét, a Hungária útiakkal hat bajnoki címet nyerő, tizenhárom aranyérmével örök egyéni listavezető Schlosser Imre (38), valamint Molnár György (21) egyszer.
Ehhez képest az első profi bajnokságban az MTK hétszer is alulmaradt, és úgy lett harmadik, hogy az aranyérmes Ferencváros tizenegy pontot vert rá. Pedig a nyitányon egyáltalán nem tarolt az FTC. Fordított ugyan 0:1-ről 3:1-re a huszadik évében járó Nemzeti SC ellen, de aztán a jubiláns együttes 3:3-ra egyenlített.
A kis csapatnak volt néhány későbbi híressége. Spitz Illés és Volentik Béla egyaránt játszott az Újpest 1930-ban európai Bajnokok Tornáját nyerő, hírneves társulatában, majd Volentik trénerként is tekintélyes karriert futott be – húsz évig futballozott, illetve edzősködött Svájcban, aztán az MTK 1964-ben KEK-döntős együttesét is irányította –, de 1926-ban még Schlosser és Kohut Vilmos volt a két ferencvárosi kedvenc. Habár a szélsőről megjegyezték: „Kohutot nagyon elkapatta már a közönség kegye, s azt hiszi, hogy neki mindig és minden helyzetben lőnie kell a kapura, akár kedvező az alkalom, akár nem.”
Bírálták Orova Henrik játékvezetőt is, aki bedőlt az egyszeres válogatott Rémay Gyula műesésének, és tizenegyest ítélt a Nemzeti javára, Laukó József pedig élt az alkalommal. Az Üllői úton felforrósodott a hangulat, de nem annyira, mint a Margitszigeten, ahol a nemzetközi teniszverseny bécsi vendége, gróf Otto Salm nemhogy főúrinak nem nevezhető szavakkal kommentálta a bíráskodást, de földhöz vágta rakettjét, és elhagyta a pályát. Az egymás után tíz játékot nyerő Budapest-bajnok Göncz Lajos így 5:7, 6:0, 4:0-ra győzött ellene, a harmadik szett pusztán négy gémig tartott.
A ferencvárosi futballmeccsről a Pesti Napló azt írta: „A 3:3-as eredmény olyan meglepetés, amely rávilágít a múltban elképzelhetetlen igazságra, hogy az FTC jó csatársora mögött gyenge védelem áll.”
A Nemzeti Sport így vont mérleget: „A nemzetiek az első félidőben megnyerhették volna a mérkőzést, ha csatáraik olyan nagyok lettek volna a gólhelyzetek kihasználásában, mint azok megteremtésében. A második félidő elején viszont már a Ferencváros javára állt a játék, és a régi világban mindenki elkönyvelte volna azt a meccset, amelyen az FTC 3:1-re vezet. A Nemzeti azonban egy percre sem adta fel a küzdelmet, és a lehetetlennek látszó kiegyenlítés után a mérkőzés utolsó negyedórája teljesen nyílt és idegfeszítő harcot hozott.”
Ez nem a pénznek volt köszönhető. Az Est ugyanis levezette: „A profi játékosok heti fizetésének maximuma 750 000, minimuma 62 500 korona lesz, amelyet az egyesület minden szolgálati év után öt pengővel, vagyis 62 500 koronával emelhet. A 100 pengőt azonban a futballista heti bére sohasem lépheti túl, tehát a delikvens akár 500 évi futballozás után sem kaphat többet havi 5 millió koronánál.”
Az első évad azért 390 000 pengő hasznot hozott az élvonal tíz és a másodosztály tizennégy csapatának.
Tíz esztendővel később a Reggeli Újság azt jelentette: „A futball-professzionalizmus megbukott. Az 1926-os szétválasztás alapgondolata elsikkadt. Megcsinálták a hivatásos futballt, hogy visszaállíthassák a tiszta amatőrséget, ehelyett a tízéves jubileumra mit kaptunk: szinte nincs igazi amatőr és nincs igazi profi, annál több az álamatőr és az álprofi.”
A profizmus és az amatőrizmus szétválasztása egy évszázad múltán másként megy. A kasszánál az NB I-ben inkább profizmus van. A pályán inkább amatőrizmus.
NEMZETI SC–FERENCVÁROS 3:3 (1:0)
Bajnoki mérkőzés, 1926. szeptember 5., Üllői út, 12 000 néző. Jv.: Orova.
Nemzeti: Augusztinovits – Havas, Kocsis II – Hossó, Volentik, Bartos – Lengyel, Laukó III, Rémay II, Spitz, Czétényi.
Ferencváros: Huber – Takács I, Hungler II – Lyka, Bukovi, Blum – Rázsó, Horváth, Schlosser, Steczovits, Kohut.
Gól: Laukó (41. és 62., a második 11-esből), Steczovits (47.), Schlosser (51.), Kohut (52.), Spitz (67.).
