Izraelben a politikai paletta széttöredezettsége, valamint az alacsony parlamenti bejutási küszöb (jelenleg 3,25 százalék, de ez is csak 2014 óta, amikor 2-ről emelkedett, azelőtt pedig 1944–1988 között 1, 1988–1994 között pedig 1,5 volt) következtében sosem az a kérdés, hogy melyik párt szerzi meg a legtöbb mandátumot, hanem az, hogy ki tud kormányképes koalíciós többséget felállítani. Pillanatnyilag azonban senki, és ez aligha fog változni a kampány végére. A patthelyzet okai sokrétűek.
Az elmúlt 16 évben, egyetlen kivétellel, mindig Benjamin Netanjahunak sikerült többséget szereznie. A 2021–2022 közötti kivétel, amikor egy széles körű koalíció kiszorította a kormányzásból Izrael leghosszabb ideje hivatalban lévő miniszterelnökét, tiszavirágéletűnek bizonyult.
Az ideológiailag sokszínű, az arab Ra'am párt külső támogatásával kormányzó Naftali Bennett–Jair Lapid rotációs koalíciós kormány egyetlen év alatt széthullott. A 2022. december 29-én hivatalba lépett Netanjahu-kabinetnek viszont gyakorlatilag sikerült kitöltenie mandátumát a többfrontos háború és az igazságügyi reform elleni kezdeti országos demonstrációk, az országot megbénító általános sztrájkok és a tartalékosok precedens nélküli lázadása, szolgálatmegtagadása ellenére. Október 27-én ugyan hivatalosan most is előrehozott választást rendeznek Izraelben, de ez csak formaság, néhány napos különbséget jelent a menetrend szerinti választáshoz képest.
A jelöltlisták leadása előtti utolsó, hétfői felmérések alapján végzett súlyozott mandátumbecslések szerint a cionista ellenzéknek nevezett Netanjahu-ellenes tábor zsidó pártjai összességében 56,3, a Netanjahu-blokk 50,7 képviselői helyen áll. Az arab pártok mandátumait összesen 12,2-re, az egyéb kategóriába sorolt pártokét 0,9-re becsülik.
Ez némi elmozdulást jelent a múlt hét pénteki összesítéshez képest, amikor is meglepetésre már egyenlő, 53-53 mandátummal mérték a két nagy tábort.
A 120 fős kneszetben minimum 61 mandátumos többség szükséges a kormányalakításhoz, de erre egyelőre sem Netanjahunak, sem ellenfeleinek nincs esélye az arab pártok nélkül.
Ez viszont a szélsőjobbra és az ultraortodox vallási pártokra támaszkodó Netanjahu esetében akkor is kizárható, ha a hivatalban lévő miniszterelnök nagymestere a meglepetéskoalícióknak, eddigi túléléseit biztosító szövetségeseit is rendre az ellenzék táborából szerezte.
Az ellenzéki térfélen, épp annak ideológiai sokszínűsége miatt, szintén kétséges egy ilyen interetnikus politikai szövetség, és nem csak azért, mert ilyesmire még nem volt példa Izrael történetében. A Bennett–Lapid rotációs koalíciós kormány az első nagy lépést meglépte efelé, amikor szövetséget kötött a Manszúr Abbász vezette Ra'am párttal, de azt az európai példákból is láthatjuk, hogy az etnikumok közötti falak lebontása nem egyszerű és időigényes folyamat, mivel több évszázados, berögzült gondolkodási, viselkedési és viszonyulási minták teljes átírása szükséges hozzá. Amint az Albert Einsteinnek tulajdonított híres mondat is rögzíti: „könnyebb szétrombolni egy atomot, mint egy előítéletet”.
Izraelben még nehezebb és bonyolultabb ez a feladat, mint Európában, mert az ottani helyzet is összetettebb.
A számok és a politikai folyamatok azonban azt mutatják, hogy elkerülhetetlen. Izrael lakosságának 21,5 százaléka arab a tavaly év végi adatok szerint, és ez nemcsak etnikai, nyelvi, hanem gyökeres vallási különbséget is jelent. A világ bármely országában egy ekkora választói réteg „királycsináló” lehet. A zsidó államban hosszú ideig azért volt lehetséges az arabok nélkül gond nélkül kormányokat alakítani, mert a politikai paletta nem volt ennyire szétaprózódott, az arab lakosság pedig igen hosszú időn át nagy politikai passzivitást mutatott. Ez azonban már a múlté, pillanatnyilag négy arab párt áll bejutásra: a 6 mandátumra becsült Ra'am mellett a Hadas-Taal-Balad közös listát 7 mandátumra mérik.
Az arab pártok 13 mandátuma bőven elég lenne a Netanjahu-ellenes blokknak a kormányalakításhoz, akár 53, akár 56 mandátumot szerez, csakhogy ez az együttműködés is csupán elméleti.
Amint már jeleztük, a Netanjahu-ellenes blokk ideológiailag rendkívül sokszínű, de többségében mindenképpen konzervatív jobboldali erőkből áll, amelyeket csupán két dolog tart egyben: a Netanjahu-ellenesség és az ultraortodox közösség katonai mentességének megszüntetési szándéka, a sorozás kiterjesztése a háredi férfiakra is a háborúk egyre elviselhetetlenebb nyomása és katonaigénye közepette. Jelenleg Izrael lakosságának 14-15 százaléka háredi, de becslések szerint 2050-re ez az arány eléri a teljes lakosság egynegyedét. E közösség mentességeinek fenntartása nemcsak biztonságpolitikai nehézséget, kockázatot jelent Izrael számára, hanem egyre növekvő gazdasági fenyegetést is, hiszen csökken az aktív, munkaképes lakosság, és növekszik a szociális juttatásokból élő, úgymond eltartásra szoruló inaktív réteg is.
Az izraeli világi társadalomban rég elégedetlenséget szül a háredik mindenféle mentessége, de ez most a háborúk következtében végképp kiéleződött és a mérsékelt politikai pártok közötti kapoccsá vált.
Az arab pártokkal való együttműködés, azok esetleges beemelése a kormányzatba, a biztonságpolitikai döntéshozatalba nem tartozik a konszenzusos kérdések közé még akkor sem, ha az hovatovább megkerülhetetlen történelmi szükségszerűség. A Netanjahu-ellenes blokk legerősebb pártjainak vezetői kivétel nélkül mind olyan személyek, akik az elmúlt 16 év valamely kormányzati ciklusában valamikor voltak már miniszterek Netanjahu valamely kormányában, vagy Likud-tagként vagy koalíciós szövetségesként, vagy az Izraeli Védelmi Erők (IDF) korábbi parancsnoka volt. Az olyan politikusok, mint a most centristaként megjelenő Naftali Bennett vagy Avigdor Lieberman nem is olyan rég még az izraeli politikai paletta szélét jelentették, Gadi Eisenkot volt vezérkari főnök, a jelenleg legerősebbnek mért Yashar párt vezetője csak 2024-ben lépett ki Netanjahu háborús kabinetjéből, az ún, egységkormányból, a szélsőjobbal összefogó miniszterelnök mérsékelt alternatívájaként, azaz jobboldali centristaként lép fel, de biztonságpolitikai kérdésekben közelebb áll Netanjahu irányvonalához, mint ahhoz, amit európai mércével mérve demokratikus jobboldalnak nevezünk.
Eisenkot maga is ellenzi az önálló palesztin állam létrehozását, és támogatja a világszerte bírált, immár egyre szélesebb körben szankcionált ciszjordániai izraeli telepek fenntartását. Különösebben nem emelt szót az utóbbi hónapokban elharapózott telepes erőszak és az ezzel szembeni kormányzati passzivitás ellen sem. Egy radikális fordulat részéről teljes bizonyossággal kizárható, már csak azért is, mert azzal szavazói jó részét is elidegenítené.
Amennyiben a jelenlegi erőviszonyok fennmaradnak az október 27-i voksolásig,
a Netanjahu-ellenes tömb egyetlen győzelmi esélye az lenne, ha ezek a pártok nem veszítenének sok mandátumot a parlamenti küszöb alá szorult formációkra leadott szavazatok miatt és elegendő lenne számukra a Ra'am arab párt támogatása.
Azt 2021-ben már elfogadták az izraeli választók, hogy Manszúr Abbász pártja külső, parlamenti támogatást nyújtott Bennett kabinetjének. Az egykoron iszlamista szerveződés az utóbbi időben stabil, egyre inkább világi, kompromisszumkész és együttműködő párttá lett, sosem csatlakozott a gázai háború keltette Izrael-ellenes nemzetközi bírálatokhoz. Mára megtette az első lépéseket abba az irányba is, hogy arab etnikai pártból országos, zsidó–arab politikai erővé váljon, bár az ide vezető út hosszú és minden bizonnyal rögös lesz. Augusztus végén a Ra'am politikai vezetése jóváhagyta, hogy Joav Segalovics volt rendőrtábornok, a Jes Atid liberális centrista párt politikusa és parlamenti képviselője a Ra'am választási listájának második helyén induljon. Segalovics a Bennett–Lapid-kormány idején közbiztonsági miniszterhelyettesként dolgozott, az izraeli arab településeken terjedő szervezett bűnözés, illegális fegyvertartás és védelmi pénzek elleni fellépéssel foglalkozott.
Segalovics augusztus elején lépett ki a Jes Atidból és mondott le parlamenti mandátumáról a Manszúr Abbasszal folytatott tárgyalások miatt. Ő lesz az arab párt nemzetbiztonsági miniszterjelöltje, ami egyben azt is jelzi, hogy a Ra'am ezúttal nem kívülről kívánja támogatni a kormányt, hanem annak tagjaként. Segalovics személye ezt a folyamatot megkönnyíti ugyan, de ez a nyitás egyelőre a pártnak nem hozott többlettámogatást, már az is jó eredmény, hogy nem esett vissza. Az etnikai sztereotípiák ugyanis mindkét térfélen egyaránt jelen vannak és meghatározzák a gondolkodást, az arab lakosság számára épp olyan vörös vonal a zsidókkal való politikai együttműködés, mint fordítva.
Bármi is lesz az október 27-i választások eredménye, a távlati jövőkép egyértelmű:
ha Izrael demokratikus jogállam, parlamenti demokrácia marad, politikai rendszerét nem fogja tudni működtetni a lakosság bő ötödét kitevő arab pártok bevonása nélkül.
