SBO – sürgősségi betegellátási osztály. Itt döntik el, hogy a páciens az állapotától függően milyen ellátásban részesül majd. Vagyis egyáltalán szükséges-e a hospitalizációja. Hiszen az ágyak száma korlátozott, éppen ezért nem lehet csak úgy befektetni valakit.
És innen számolva a türelemé a főszerep, minden más egyéb huszadrangú tényezővé válik. Mindeközben szépen nő a létszám, a mentősök egymás után szállítják a delikvenseket.
Jómagam háziorvosi beutalóval érkezem, mert szerteágazó panaszaim okán javasolt a kórházi kezelés. A recepciós pultban hárman vannak, két hölgy és egy fiatalember. Még nincs nagy mozgás, csupán nyolc óra múlt pár perccel. Átadom az okmányokat az első ablaknál tevékenykedő leányzónak. Villámgyorsan dolgozik, a végén pedig a váróterembe irányít. Van hely bőven, a nagyüzem később indul be. Elhatározom, hogy nem ülök le, hanem mászkálok egyet a hatalmas térben. Teszem ezt annak ellenére, hogy nehezemre esik a mozgás a gerincem miatt. Némileg önállósították magukat a csigolyák, és félhold alakban elcsúszkáltak. Ezzel ezernyi bajt szabadítottak rám, legfőképpen a járást gátolják jelentősen. Ám ha helyet foglalok, akkor a felállásnál látok csillagokat. És ez csak az egyik nyavalyám. Egyébiránt a széksort túl alacsonyra tervezték, legalábbis a közel kétméteres testmagasságomhoz képest. A liftnél elidőzöm, mert onnan remekül kirajzolódik a teljes várórész. Az üvegfal mögött van egy hosszú folyosó a kezelőhelyiségekkel együtt. Jelenleg egy lélek sincs a területen, csend és nyugalom honol mindenütt. Ezután mégiscsak ülő pozícióba préselem magam, mondván, nem árt pihenni is. Ekkor szólít egy ápoló, hogy fáradjak vele, vért fog venni, és a szívem működését is ellenőrzi. A jobb alkaromba beszúr egy branült. Ez egy vénabiztosító eszköz; a célja az, hogy adott helyzetben például azonnal kaphasson infúziót a beteg. Sima ragtapasz is könnyedén megtartja az ott-tartózkodás végéig. A műveletek befejeztével megint a váró következik.
Természetesen van köztük hozzátartozóval érkező is, ily módon a felvételi pult környékén kisebb zsivaj támad. Egy idősebb úr a nejébe kapaszkodva próbálja tartani az egyensúlyát. – Hajnal óta szédül – mondja az asszony idegesen a nővérnek. Felveszik az adatait, és már poroszkálhat is a várakozók közé. Melléjük szegődöm kíváncsiskodni. – Még soha nem esett meg vele ilyesmi – rebegi a hölgy, már félelemmel az arcán. – Furcsán csoszogott a fürdőszoba felé, mindent megfogott. Akkor határoztam el, hogy behozom ide – teszi hozzá, és közben megsimogatja a férje homlokát. Az öreg érzi a gondoskodást, ám a szék karfáját semmi pénzért nem engedné el. Kisvártatva egy hajléktalant adminisztrálnak. Az egyik lába térdtől hiányzik, ott keletkezett egy csúnya fertőzés, nem ártana tehát, ha ránézne egy orvos. De az átadást követően a fal mellett hagyják, a legapróbb segítség nélkül. Ezután kiballagok a kertbe cigizni. Többen vagyunk; nővérek, takarítók és persze betegek is eregetik a füstöt.
Már dél felé jár az idő, és bizony a hőség is tetőfokon van. Visszaaraszolok az abszolút nem hűvös váróba, és bámulom az üvegajtót. Négy óra telt el a regisztrációm óta, de orvos még a közelemben se járt. Mégsem reklamálok a pultnál, mert valószínűleg értelmetlen lenne. Viszont egyre fáradtabbnak érzem magam, nem bánnám, ha nyomban befejezhetném ezt a látogatást. És lám, varázsütésre hozzám lép egy doktor. A nevemen szólít, s az egyik kezelőbe invitál. Elsorolom a panaszaimat, majd a rutinvizsgálatokra fókuszál. Nem tart sokáig, máris küld vissza a sorstársaim közé. Ezalatt a recepciósok alig győzik rendezni a forgalmat. Olykor az indulatos megnyilvánulásokat is tűrniük kell. A személyzet azonban edzett, megtanították nekik a gépies ügyintézés csínját-bínját. Már kora délután van, amikor a mellkasröntgenre kísérnek. A vizsgálat csekély időt vesz igénybe, aztán megint séta a megszokott kiindulópontig. És a sokadalom egybehangzóan csodáért kiált. Talán jő egy angyal, és a gyógyulás útjára vezet mindenkit. Ám ez hiú ábránd, csakis a fohászkodás maradhat terítéken. Ezt érezheti az a huszonéves lány is, aki a botjára támaszkodó nagymamáját vezeti a pulthoz. A másik karjával történhetett valami eleséskor. Mozdítani se tudja. Emellett magas a vérnyomása is. A nővér már adja is az ukázt: fáradjanak a váróba. Egy velem egykorú úriember azonnal odaugrik, és leülteti az idős hölgyet. – Ne hálálkodjanak – mondja mosolyogva. – Sok víz lefolyik a Dunán, mire maguk is gyógyász elé jutnak. Én tizenkét órát vártam egyszer, és betegebb lettem, mint voltam – teszi hozzá, már komor arckifejezéssel. Igenlően bólintok az elhangzottakra, hiszen én is itt kóválygok árván a betegségeimmel már mióta.
Orvost vagy nővért szinte lámpással se lehet felkutatni az osztályon. Néha ugyan felbukkan egy-egy, de rohan is tova. A beteg meg vasmarokkal kapaszkodik a reménybe, hogy tán egyszer eltűnik ez a gyógyítást imitáló cirkusz. Ám addig a kötélidegzet is cérnavékonnyá sorvad.
Jobb híján kilépkedek újfent rágyújtani. A mentősök szintén ezt teszik, van egy kis szünetük a szállítások között. Kisvártatva mellém szegődik egy ötven körüli férfi. Hozzávetőleg ő is nyolc órája van itt, de sok érdemlegesről nem tud beszámolni. – Tudja, azon tűnődöm, hogy egy jelentéktelen takarítónő előbb válik láthatóvá, mint egy orvos – állapítja meg kellő komolysággal. Nem sokat töprengek a válaszon. Vázolom neki az egykori körzeti ellátást, amikor a doktorok bárkit, bármikor kórházba utalhattak. Most ugyanez a sürgősséginek nevezett akármi engedélyével valósulhat meg. Ennyi az egész. Nem fűz hozzá kommentárt, csupán káromkodik egy tisztességeset. Ezt követően elnyomjuk a csikket, és visszamegyünk a titkok mezejére. Jó pár beteg egymás közt tárgyalja meg az adott kór okozta bajokat. Sőt! Terápiát is kijelölnek mellé. Néhányan pedig méregdrága szendvicseket vásárolnak az automatából, és azokat majszolják.
Én pedig ki merem jelenteni: soha nem voltam morgolódós, de ez a szituáció már túlmegy egy határon. Éppen ezért szigorúan és ellentmondást nem tűrően a recepciósoktól várok magyarázatot. Ám a nővérke rám se néz, maga elé mondja: – Uram! Észlelte ön is, hogy mennyien vannak az osztályon. Na már most, a személyzet ekkora beteganyagot képtelen hipp-hopp lerendezni. Bizonyára hívják majd nemsokára – zárja le a tájékoztatást, és nyugodtan bámulja tovább a telefonját. Nem reagálok rá, inkább az üvegajtónál letáborozok, hátha megszán egy egészségügyis akárki, aztán útba igazít. De tévedek. A környéken nem lelhető fel orvos, így hát kénytelen vagyok feladni az ügyeletet.
Visszaküzdöm magam a már jól kiismert váróba. Rettenetesen kimerültem, a gyógyszereim sincsenek nálam, közeledik a vég, jelenik meg agyamban ez a szörnyű gondolat. A reggeli szédülős ember szintén kínlódik, a felesége próbálja megitatni, aztán szorosan átöleli, nehogy leboruljon a székről. Mindnyájunknak ezt prezentálja a nagy magyar egészségügy, állapítom meg félhangosan. Bóklászáshoz már nincs energiám, a falnak dőlve múlatom a perceket. Este van, ám az állapotommal az égvilágon senki sem törődött egész nap. Fél nyolc magasságában – mit tesz isten! – érkezik egy fiatal orvos, kezében a zárójelentéssel. – Parancsoljon! – nyújtja felém a dokumentumot. Majd hozzáteszi: – Kórházba történő felvétele nem indokolt. A leletei normálisak, nincs kiugró vagy akut elváltozásra utaló jel. Forduljon bizalommal a háziorvosához, aki a további kivizsgálásokat ambulánsan szorgalmazni fogja. – Bocsánat – szakítom meg a tanácsok sorát –, de a gyógyítóm azért küldött ide, hogy felvegyenek az osztályra, és onnan tudnám le a szakorvosi kivizsgálásokat. A mozgásomat korlátozza a gerincbetegségem, ezért a különböző vizsgálatokra nem tudok járni. – Akkor kérjenek mentőszállítást – vágja rá a doki egyből. És ezen a ponton abba kell hagyni mindennemű diskurzust. Nem válaszolok, átveszem a zárójelentést, s elindulok a kijárat felé. Útközben elköszönök a betegtársaktól, és kitartásra buzdítom őket.
Aztán odahaza csak jön még egy derült égből villámcsapás. Az alkaromban ugyanis benne maradt az SBO-n beszúrt branül. Hosszú ujjú ingben voltam, nem is figyeltem. Tulajdonképpen én is ki tudnám húzni, de azért jobb a békesség, kihívom az ügyeletet. Némi meglepődés után eltávolítják az eszközt.
Mindezek után egy kérdést teszek fel magamnak. Vajon miért hívják az ilyen osztályokat sürgősséginek, ahol fél nap sem elég ahhoz, hogy megnyugtatóan ellássanak egy beteget? Ráadásul a végén még haza is zavarják. A válasz távolabb van, ellenben bennem megszületik egy elhatározás. Legközelebb a Patológiai Intézetet látogatom meg. Mert onnan még senkit sem küldtek el.
