A német szóhasználatban gyakran utalnak a „barna” jelzővel a nemzetiszocialista intézményrendszerre, annak elemeire, összefoglalóan a „barna múlt”-ra, hozzátéve a figyelmeztetést a meghaladás szükségességére. Amikor az idei szeptemberi választásokon Szász-Anhalt tartományban az AfD kapta a legtöbb szavazatot, a színvonalas hírértelmezők legfeljebb a kék-barna jelzőt vették elő, utalva a párt 2013-as alapítása óta használt hivatalos színére – és csak óvatosan az esetleges történelmi előzményre.
Helyes az óvatosság: ezek nem ugyanazok. A felületes analógiákkal semmire sem megyünk, ha csakugyan meg akarunk érteni bonyolult társadalmi, politikai jelenségeket.
Az AfD számos jegyben különbözik az NSDAP-től, a német náci párttól, és ez a különbözés nagyon is tudatos vezetői döntések eredménye.
Mindenekelőtt: az AfD nem antiszemita párt, hivatalos megnyilvánulásaiban legalábbis annyira nem, hogy alapított saját kebelén belül egy zsidó szekciót is, két tucatot el nem érő taglétszámmal. Az AfD viszont deklaráltan német párt, különbséget tesz a biológiai németek és az úgynevezett útlevélnémetek között. Hát ez bizony rasszizmus, bár annak egy szofisztikált formája.
„Nyíltak vagyunk a világ irányába, de németek akarunk lenni, és azok akarunk maradni” – áll a programjukban. A német múlt, a német kultúra ápolásában annyira határozottak, hogy céljaik közé tartozik a „migráns hátterű személyek” – hogy a bürokratikus szóhasználat egyik legszebbjét idézzem – kitelepítése az országból. Alice Weidel, a párt társelnöke jelszóvá emelte a remigrációt, a nem biológiai németek elzavarását az országból. Az AfD tehát német és idegenellenes párt. Hogy ki, mi az idegen, az meg ugyebár definíció kérdése.
A németországi politológusok 2013-as megalakulása idején múló jelenségként kezelték a pártot. Az AfD azért maradt fenn és növelte szimpatizánsainak a számát, mert ügyesen használta fel a 2015-ös migrációs krízis által kiváltott társadalmi elbizonytalanodást, azóta pedig tudatosan fokozta a gyűlöletet a bevándorlók ellen, és a rettegést tőlük.
A legnagyobb befolyásra a volt NDK területén tettek szert. Ennek elsősorban gazdasági okai vannak, nem véletlen, hogy az úgynevezett keleti tartományok lakosainak a száma az egyesüléskori 17 millióról napjainkra a megélhetési problémák következtében 11 millióra csökkent.
De nem elhanyagolhatók az identitással összefüggő okok sem. Míg a nyugatnémet társadalom 1968 után nagyjából átment a náci múlttal való szembenézés nehéz szakaszain, az NDK ideológiája alapján az ő polgáraik közé csak tiszta múltú, netán antifasiszta emberek kerültek. Több baráti országból, például Kubából és Vietnámból is jöttek oda fiatalok tanulni, dolgozni.
Az egyesülést nem kevesen úgy fogták fel, hogy most már szabad gyűlölni az idegeneket.
Számos gyújtogatás, színes bőrű emberek elleni merénylet volt ennek a következménye, elég, ha csak a tíz áldozatot követelő NSU-gyilkosságokat említem. A múltfeldolgozás hiányossága miatt felerősödött az orosz/szovjet nosztalgia. A Bautzen és más keletnémet városok utcáin felvonulók szerint Putyin náluk is „rendet teremtene”.
Ezt a hangulatot lovagolja meg az AfD, amely „Az oroszok nem támadnak, hanem védekeznek” és hasonló feliratú plakátokkal befolyásolják a lakosságot, az ukránokat téve meg ellenséggé. A propaganda szerint az Unió a tőlük elvett pénzekkel támogatja az ukránokat – lehetetlen nem emlékezni a Fidesz hasonló üzeneteire. Putyin hálából pénzt juttat Weidel pártjának, többen úgy vélik, a lipcsei repülőtér elleni augusztusi dróntámadás is a választás hangulati előkészítéséhez tartozott.
Az AfD vezetői sokszor emlegetik büszkén, hogy tagjaik sorában több a diplomás, mint más pártok köreiben. Azt már nem említik, de igaz, hogy náluk a legnagyobb a fluktuáció, sokan csalódottan lépnek ki, bár csodát várva lépnek be – mostanában ez utóbbiak vannak többségben. Az egyes tartományi pártszervezetek ideológiai tekintetben is különböznek egymástól. A keleti oldalon több a nyíltan náciszimpatizáns a vezetők és a tagok között.
Az viszont látható különbség az AfD és a többi európai szélsőjobb párt között, hogy ők egyáltalán nem tekintik ellenségnek a többségtől eltérő szexuális preferenciájú embereket, mint például a Fidesz és a Mi Hazánk. A párt élén álló Alice Weidel leszbikusságát nyíltan vállalja, Srí Lanka-i párjával nevel gyerekeket. A párt programjában nyíltan nem szerepel homofób üzenet.
Országszerte egyre nő az AfD népszerűsége, s ennek a legfőbb oka az emberek elégedetlensége az amúgy is népszerűtlen kancellár által megjósolt takarékossági intézkedések, például a nyugdíjkorhatár várható emelése miatt. Tömegek csalódtak a politikai középben, a hagyományos pártok vezetőiben, akik megígérték problémáik megoldását, de úgy tűnik nekik, hogy nem is törődnek velük. Nemsokára választások lesznek Berlinben és Mecklenburg–Elő-Pomerániában; az előbbiben második helyen áll az Alternatíva Németországért, a másikban vezeti a népszerűségi listát.
Azt gondolná az ember, egy olyan szegény kétmilliós tartomány, mint Szász-Anhalt irányításának kérdése nem fontos a több mint 80 milliós NSZK szempontjából. Pedig lehet az, hiszen a kétkamarás parlament felsőházában, a Bundesratban meg tudják akadályozni a többségi akarat érvényesülését.
Vannak, akik nem tartanak az AfD kormányra kerülésétől, őket nem zavarja az utcákon vonuló, ökölrázó emberek látványa. Szórakoztató színfoltnak gondolják a szélsőjobbnak a politikai mainstreambe való bekerülését. Nekik érdemes emlékezni az előzetesben ülő Birgit Malsack-Winkemannra. A volt bírónő a szövetségi parlamentben, a Bundestagban képviselte az AfD-t, és sok társát bevitte az épületbe, ahol információkat gyűjtöttek a többi párt képviselőiről.
Tervük a rendszer erőszakos megdöntése és egy német nemzeti királyság megalapítása volt. Terveikhez tartozott számos politikus meggyilkolása is.
A bírósági eljárás még mindig zajlik, a tényanyag annyira bonyolult, és az összeesküvők száma olyan magas.
Orbán Viktor bukott magyar miniszterelnök nagyon örült az AfD jó szereplésének Szász-Anhaltban. „Készüljetek! Ez még csak a kezdet!” – üzente, nem egészen világos, kinek. Ha abban reménykedik, hogy a német szélsőjobb szerinte „földcsuszamlásszerű” győzelme őt és pártját visszarepíti a hatalomba, alighanem téved, a nacionalista-soviniszta pártok nem sokat tartanak a szolidaritásról. „Csak a németek!” – megmondta Frau Weidel nemegyszer.
A szerző nyelvész
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére