Ha létezik figyelemfelhívó felkiáltójel a demokrata politikai erők számára, akkor a minapi német tartományi választási eredmény az. Még akkor is, ha a demokraták között sincs mindenben egyetértés: ezért van az, hogy az egyikük kereszténydemokrata, másikuk szociáldemokrata, harmadik részük liberális demokrata, és így tovább. De létezik egy íratlan, minden demokrata társadalmi tényező által elfogadott fundamentum: a többpárti parlamenti demokrácia szabály- és működési rendszere.
Ennek alapja az emberi méltóság, az emberi és polgári szabadságjogok tisztelete, a szabályok közé szorított kapitalizmus tudomásulvétele. E kérdésekben vannak árnyalatnyi eltérések a demokraták között is, viszont éles a különbség az ő nézeteik és a magukat fellengzősen nemzeti konzervatívnak, nemzeti radikálisnak, szuverenistának nevező újfasisztákéi között.
Az újfasiszta politika egyik alapvető eleme a fehér ember fölénye, az etnikai felsőbbrendűség hirdetése. Ez párosul mindenféle másság – vallási, szexuális és egyéb kisebbségek – erőszakos elutasításával. Természetesen ez nem jelenik meg olyan nyíltan, mint történelmi elődeiknél. De megjelenik a színes bőrű bevándorlókkal – a háborúk elől és a gazdasági okok miatti menekülőkkel – szembeni fellépésben és az egykori gyarmatokról származó emberek elleni hangulatkeltésben, az iszlámmal való világnézeti és politikai küzdelemben.
Az arab világ közelmúltbeli háborúi, de elsősorban az Iszlám Állam elfogadhatatlan tettei hozzásegítenek az iszlámellenes, sőt általában bevándorlóellenes nézetek terjedéséhez. Erre építve erősödnek fel a nacionalista szólamok, a saját nemzeti felsőbbrendűség hirdetése, így jelenik meg markánsan az etnikailag homogén társadalom, a nemzetállam eszméje. Ezen az úton jutnak el az újfasiszták a nemzetállami szuverenitás hangsúlyozásáig, ami praktikusan az Európai Unióval szembeni fellépést, a globalizációs folyamatok tagadását, a klímaválság megkérdőjelezését jelenti.
Ez nem a nadrágos emberek hablatyolásának világa. Ha az egyik legnagyobb német autógyár ötvenezer munkavállalót tesz az utcára, szűkíti a modellpalettáját, ami a beszállítói lánc további vállalkozásait, munkavállalóit is érinti, akkor az emberek és családok élethelyzetében bekövetkezett változás alapot teremt az újfasiszták politikai előretöréséhez is. Ki ezért a hibás, ki a felelős, kire kell haragudni? – kérdezik finomkodva, ami nyersen azt jelenti: kit kell ezért gyűlölni.
Ez a modern bűnbakképzés gyakorlata. Sorjáznak a kérdések és sorjáznak a populista válaszok is. Hibás az Európai Unió, hibásak a hatalmon lévő, történelmi gyökerű politikai pártok, hibásak a fellegekben járó fősodor-politikusok, hibásak az idegen kultúrát képviselő bevándorlók, akik még a levegőt is elszívják a becsületes hazafiak elől.
„A semmiből is hatalom lesz, ha valaki meggyőz egy tömegnyi keserű életű embert, hogy jogában áll jogtalanságot cselekedni. Ha nem, úgy marad a semmi. Adjál nékem, jelentéktelen, rossz életű embernek fogalmakat, szókat és gyújtást, hogy emberi mivoltom cáfolása nélkül emberi mivoltomat megtagadhassam számomra előnyös jogtalan cselekedetek idejére és lelki következményeire, akkor Eszme vagy és Vezér!” – fogalmazott keserűen, ám lényeglátó módon a vészes időkben a magyar író, akit csak P. Howardként ismernek sokan.
Ma még nem tartunk a jogtalan cselekedetek jogi legitimálásánál, de fel kell ismernünk: ennek az útnak az elején járunk.
Történészek és politológusok ezt az utat weimarizálódás néven említik. A szász-anhalti választási eredménynél nem kell egyértelműbb bizonyíték. A szélsőjobb – a német újfasiszták – csaknem 44 százalékos eredményével szemben az öt demokratikus párt külön-külön 5 és 18 százalék közötti eredményt ért el.
Az AfD egyedül még éppen nem tud tartományi kormányt alakítani; a demokratikus pártok együtt tudnának, ha… Részletkérdésekben vannak különbségek e pártok között, viszont most az a kérdés, képesek-e a szélsőjobb hatalomra kerülésének megakadályozása érdekében elsőbbséget adni a mindannyiunk számára legfontosabb kérdésnek, a demokratikus politikai rendszer működőképessége megőrzésének. Kialakítanak-e ennek érdekében egy konstruktív tartalmi és szervezeti együttműködést?
A szuverenista-populista – újfasiszta – politikai erők jelenléte nem az egykori NDK szociológiai-politikai különlegessége. Jelen vannak e nézetek és pártok az Egyesült Királyságban – Nigel Farage, Reform UK –, Franciaországban – Marine Le Pen és Jordan Bardella, Nemzeti Tömörülés –, Hollandiában – Geert Wilders, Szabadságpárt –, Spanyolországban – Santiago Abascal, Vox –, Olaszországban – Matteo Salvini, Lega. Az Európai Parlamentben tizenhárom ország képviselői mint a Patrióták Európáért képviselőcsoport működnek, az AfD önállóan a Szuverén Nemzetek Európája képviselőcsoportot alkotja.
És ez a jelenség nem áll meg az EU határainál. Putyin Oroszországa az Európai Unió szétzilálásában érdekelt, ebben az európai újfasiszta pártok jó eszköznek bizonyulnak.
Trump Egyesült Államokja is „szuverenista”, s éppen most döntött arról, hogy támogatja az európai konzervatív civil szervezeteket és a jobboldali médiát. Ne legyenek kétségeink, ez az európai szélsőjobb hálózatok támogatását jelenti.
Szomorú „dicsőség”, hogy ebben a folyamatban Orbán Viktor, az egykori magyar miniszterelnök vezető szerepet játszott. Nemcsak szervezőként, hanem a szélsőjobboldali pártok finanszírozójaként is. Na, nem a magánvagyonából – mint tudjuk, ő egy vagyontalan, szegény ember –, hanem közpénzből és olyan forrásokból, amelyek „elveszítették közpénz jellegüket”. A német tartományi választási eredmény kommenteléséből pedig úgy tűnik, szán még magának szerepet az újfasiszták között, vissza akar térni az általa menedzselt csapatba.
Kell-e erre a helyzetre válaszolniuk a demokratikus politikai tényezőknek? Természetesen kell. Méghozzá határozott, egyértelmű választ szükséges adni. Ennek nemcsak az együttműködés kereteire kell vonatkoznia, hanem és elsősorban azokra a részletkérdésekre, amelyek az újfasiszták térnyerésének alapját jelentik.
Szász-Anhalt e tekintetben is modellértékű lehet. Tudnak-e a demokratikus pártok parlamenti mandátumszámuk alapján kormányzó koalíciót alkotni? Meg tudják-e találni azokat az ügyeket, témákat, amelyek egy kompromisszumos megoldás, együttműködés alapját jelenthetik? Vajon képesek-e az újfasisztákra szavazó emberek problémáira olyan válaszokat adni, amelyek elfogadhatók számukra, egyben megerősítik őket a demokratikus rendszer működőképességének elfogadásában, támogatásában?
Vajon ez a választási eredmény hogyan alakítja az össznémet politikai viszonyokat? Milyen hatással lesz ez a felkiáltójel Európára?
Hogyan fog alakulni a közeljövőben a francia szenátusi választás, a 2027-es elnökválasztás? És a parlamenti választások jövőre Olaszországban, Spanyolországban?
Van min töprengeniük a demokrata politikai szereplőknek. A tét végső soron nem kevesebb, mint Európa jövője. Ha nem tanulunk a múltból, sorsunk a weimarizálódás lesz; vagy bukdácsolva ugyan, de haladhatunk a békés európai együttműködésnek az „alapító atyák”, Schuman, Monnet és Spaak által kijelölt útján.
A szerző rendszerváltó szocialista
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.