Szeptemberi napsütés, a somogyi dombok közötti völgyben megbúvó Kötcse patinás udvarházai, rétesek, pogácsák és a szokásos, válogatott hallgatóság. A Polgári Piknik díszletei régóta változatlanok, ahogy a forgatókönyv is évről évre ugyanaz: a fideszes elit és holdudvara összegyűlik, hogy meghallgassa az igét, a vezér pedig kijelöli az irányt, tartson az éppenséggel a politikai szakadékba.
Orbán Viktor beszédének eddig napvilágot látott részletei leginkább az sugallták, hogy a két hónapnyi vitorlázós, trombitafesztiválos, kagylóevős nyaralás nem volt elegendő a fáradtság kipihenéséhez. Noha most is megfújta a csatába hívó kürtöt – ellenállás! –, ami akár harcba is szólíthatná a vert sereget, a dallam unalmasan a régi volt: Brüsszel Soros, kommunisták.
A megszokott retorikai paneleken túl nem kapott szellemi táplálékot a csodára váró fásult rajongótábor.
„Aki hozta, az is viszi. A nép hozta, ő is sodorja el”. „Nekünk harcolni kell, közös nyelv, közös ügyek, egységes nemzeti tábor kell!” – nem túl lelkesítő csatakiáltások.
De talán hiába is vár a még reménykedő, Tisza-utáló egyszeri ember vagy épp a kiábrándult polgári oldal megújulást a Fidesztől. Egy több mint másfél évtized alatt kiépült, a tisztázatlan gazdasági viszonyokra, az urambátyámstílusra, az árvalányhajas múltba révedésre és a kéz kezet mos elvére épülő struktúra nemigen tudja átlépni a saját árnyékát, s pláne nehéz egy ilyen ingatag alapról olyasfajta innovációt megalkotni, amely ismét vonzóvá tenné a pártot.
Különösen visszatetsző volt az Orbán-mondatokban megmutatkozó szellemi és politikai skizofrénia, amikor a volt miniszterelnök pátosszal teli hangon hirdetett „nemzeti ellenállást” a külföldi cégek és a nyugati tőke beáramlása ellen,
miközben ő maga terítette le a vörös szőnyeget a kínai akkugyárak és az ázsiai tőkecsoportok előtt. S míg a szuverenitás védelméről, a hazai érdekekről szónokolt, addig épp ő tette az országot a keleti multinacionális gigavállalatok összeszerelő üzemévé, feláldozva részben a jó magyar földet, a hazai vízkészletet és a helyi közösségek jövőjét.
„El van ez már cseszve, mondhat Orbán, amit akar” – válaszolta egy úgynevezett kiábrándult fideszes, amikor a kötcsei piknikről kérdeztük, azt firtatva, mit vár ő az eseménytől. „Túl sok volt a Győzike, a Dopeman, Andika meg a Lölő, őket örökké ott viszi a hátán, akkor is, ha már lerázná, mint kutya a vizet. Ha pedig egyszer trágyaszaros lábbal léptél be egy finom porcelánokkal felterített ebédlőbe, a lábad nyomát akkor is ott látja majd mindenki, ha te rég elmentél onnan. Ezért nincs mostantól értelme semmilyen kötcsei pikniknek, legalábbis a szokásos felhajtáson túl, mert elveszett a főszereplő varázsa” – fogalmazott.
Egy mondat mégis, mindezeken túl érdekesnek hangzott. Mikor Orbán arról beszélt, hogy a meglévő erőforrásaikat a nemzeti ellenállásban résztvevők – megnevezve civileket, a jobboldali médiát, influenszereket és magánembereket – szolgálatába kell állítani, akkor vajon pontosan milyen erőforrásokra gondolt? Szellemi? Anyagi? Mégis van az a pénz?