Tíz diplomata kiutasítása ritka és megrendítő esemény két ország kapcsolatában. Hogy őket kémtevékenységért küldte el a külügyminiszter, azt csak Tarjányi Pétertől tudjuk, de ő az efféle ügyek nagyon kevés megbízható ismerőinek egyike, tudja, miről beszél. És ha ez történt, akkor a hír világszenzáció is lehetett volna. Nem lett az, és ennek örülni lehet.
A döntés jelentőségének megítéléséhez fontos adalék, hogy Magyarország katonailag, gazdaságilag és hírszerzési vonatkozásban is Európa kisebb országai közé tartozik. Vagyis egyáltalán nem zárható ki, hogy itt egy olyan orosz hírszerzőközpont felszámolása történt meg, amely Magyarországon érezhette magát otthon, de nem csak Magyarországon tevékenykedett.
Egy kifejezetten oroszbarát kormányfővel és külügyminiszterrel nálunk nem volt sok kikémlelnivaló.
A Szijjártó Péter és orosz partnere közötti romantikus viszonyból fehéren-feketén következik, hogy a magyar fél készséggel megosztott minden információt, amire Moszkvának szüksége volt. Az orosz művelet határon túli kiterjedését valószínűsíti az is, hogy a maga 47 alkalmazottjával a budapesti nagykövetség létszáma eleve többszöröse volt a hasonló méretű európai államokban működő orosz képviseletek létszámának.
Titkosszolgálati ügyekben jártas források szerint a múlt század negyvenes éveinek elején, amikor szükség lett volna erre, egyetlen szovjet ügynök sem ügyködött Magyarországon. Rákosi és Kádár idején erre megint nem volt szükségük a szovjeteknek, az európai kémkedés a peresztrojka kudarca után vált aktuálissá.
Ahhoz, hogy ilyen nagy volumenű hírszerzői tevékenység bontakozhassék ki, kellett egy keleti orientációjú és gazdasági függőségben lévő kormány, mely eltűri az ilyesmit. Hiszen eltűrte. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy az illetékes titkosszolgálat a Tisza hatalomra kerülése óta eltelt pár hónapban azonosította az érintett diplomatákat.
Lehetséges, hogy Orbán Anita vagy akár Magyar Péter nem brüsszeli bátorítás, netán sürgetés nélkül jutott ilyen horderejű döntésre.
Az sem kizárt, hogy az intézkedés az európai pénzek hazahozatalának egyik feltétele volt, hiszen az új kormány számára is nehéz és kockázatos döntés lehetett, miközben számolnia kell az ismert függőségekkel.
Paks 2, kőolaj, gáz és egyéb kitettségek miatt ezt a lépést jobb lett volna elkerülni. A kém-diplomatáktól való szabadulásnak más, kevésbé látványos módja is van. Meg lehet például kérni a küldő ország illetékeseit, hogy az érintett követségiek általában négyéves kiküldetésének lejártával főfoglalkozású diplomatákat küldjenek Budapestre. Európa érintettségét egyébként az EU-szóvivő sem tagadta, mondván, hogy a magyar kormány intézkedése „várható reakció” volt az Unió és tagállamai ellen folytatott „kitartó hibrid támadási kampányra”.
Mindazonáltal az orosz fenyegetést, hogy Moszkva „kemény és fájdalmas” választ ad, fenntartásokkal kell kezelni. Először is az a kérdés merül fel, hogy az ügy miért nem érdekelte még Lavrov külügyminisztert sem. Miért a külügyi szóvivő közvetítette az orosz álláspontot, és miért követte a fenyegetést egy sokkal-sokkal szelídebb reakció Peszkov kormányszóvivő részéről, aki már csak „megfelelő” válaszról szólt, és egyáltalán nem zárta ki a két ország közötti jó viszony fenntartásának lehetőségét?
Magyarországnak valóban szüksége van az orosz nukleáris tapasztalatokra és szénhidrogénre, még nagyobb szüksége lehet a jövőben az orosz piacra. És ha Moszkva kész belátni, hogy a jó viszonyba a partner hírszerzési támaszpontként való kihasználása nem fér bele, ennek hosszú távon nem is lehet akadálya.
A szerző újságíró.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.