Mostanra egyre nyilvánvalóbb, hogy a XX. század elveire épült, túlközpontosított államberendezkedés nem kellően hatékony és demokratikus. Az államélet egyes területein végrehajtott reformok csak átmeneti megoldások, legfeljebb a legsürgetőbb gondok enyhítésére alkalmasak. A XXI. század hatékony és demokratikus rendszerének megteremtéséhez az egész államélet átfogó megújítása és megváltoztatása, egy alulról épülő berendezkedés kialakítása szükséges.
Az állami alkalmazottak egymást követő bérkövetelési mozgalmai például sürgetővé teszik egy új, minden körülményt figyelembe vevő, átfogó állami bértáblarendszer kialakítását. Olyat, amelyik együtt mozog az inflációval, megszünteti az ágazatok közötti indokolatlan különbségeket, és nem a válságos helyzetekben kikényszerített béremelésekre épül. Stabilitást, kiszámíthatóságot és hosszú távú perspektívát teremt valamennyi alkalmazott számára.
Ennek az elkerülhetetlen átalakításnak a szakmai előkészítése és bevezetése természetesen sok időt és a szükséges pénzügyi alapok megteremtését igényli – de a munka elkezdése nem várhat sokáig.
Ideje a rendszerváltásnak a kultúrában is
A közelmúltban végbement politikai földindulás gyökeresen új helyzetet teremtett a kulturális életben is. Reményeink szerint véget ért a pártpolitikai érdekektől vezérelt működési rendszer, és demokratikus elvek szerint indulhat meg az újjászervezés. De vajon tényleg mindent újra ki kell találni?
A korábbi évtizedek kultúrpolitikájának egyik követhető példáját az 1946–1948 között működött szabadművelődési rendszer teremtette meg.
Olyan átmeneti, demokratikus korszakban jött létre, amely sokban hasonlít a mostani demokratikus útkeresés viszonyaihoz. A legfontosabb azonosság, hogy a kulturális tevékenységek kiszabadultak a pártállam szorításából, és megerősödtek a társadalom különféle öntevékeny törekvései.
Az egykori kormányzati célokkal ma is egyetérthetünk. Eszerint: „a kormányzat célja a sokféle törekvést átfogni, összehangolni, együttműködésre bírni, ellenőrizni, szellemi és anyagi támogatásban részesíteni, a társadalom kulturális tevékenységét messzebb célok felé terelni”. „Miképpen politika terén a nemzeti katasztrófából csak a haladó demokratikus erők összefogása emelhet ki bennünket, mert egyik párt sem törekedhet kizárólagos hatalomra, ugyanúgy szükségesnek érezzük egy olyan közös program kidolgozását, amelynek megvalósításán minden igazán demokratikus szervezet fenntartás nélkül együttműködhet” – fogalmazták meg.
Az adott történelmi körülmények között ez a politika alkalmas volt az állami kulturális tevékenység újjászervezésére. Az akkori viszonyok közötti reális problémák megoldását tűzték ki célul (például a mezőgazdasági képzés az újonnan földhözjuttatottaknak). Felismerték a társadalom és az állam együttműködésének szükségességét, korszerű, tudományosan is megalapozott eljárásokat szorgalmaztak, a kor igényeinek megfelelő embereszményt alakítottak ki.
Az Emberség-Magyarság-Kultúra egysége a művelődési folyamat minden összetevőjét átfogta, azaz szakmailag is korszerű volt. (Ma legfeljebb az Európa-fogalommal kellene kiegészíteni, hiszen az lett a jelenünk és a jövőnk új kerete.)
Korszerű és hatékony lett a „szabadművelődésnek” nevezett, kiépített rendszer is, hiszen az irányítás és szervezés funkcióit ellátó, különféle szintű szabadművelődési tanácsok keretében biztosította az állam, a társadalom és a demokratikus pártok együttműködését.
Valódi lehetőséget teremtett a helyi kezdeményezések felkarolására, azok rangsorolására és differenciált támogatásukra.
A polgári demokrácia keretei között sikeresen megindult tevékenységeket azonban az 1948-tól kiépülő, új típusú, „népi demokratikus” rendszer gyorsan „túlhaladottá” tette. Olyan új korszak kezdődött, amelyben a Magyar Kommunista Párt a művelődésügyet is a párt szolgálatába kívánta állítani.
Ez a politika a szabadművelődési rendszer társadalmi-politikai és ideológiai alapjait semmisítette meg. Az új korszakban a kulturális élet már csak az párt aktuális politikai céljaitól vezérelt propagandát szolgálta, annak adminisztratív végrehajtójává vált.
Az 1950-ben szovjet mintára kiépített új kulturális rendszer – akárcsak az egész állam és a társadalmi felépítmény rendszere – már nem a magyar valóságra épült. Elszakadt a gyökerektől, a társadalom, a közösségek és az egyének igényeitől és egy mesterséges világot teremtett a valóságos világ fölé. A megindított „kulturális forradalom” természetesen sok területen eredményes volt: analfabetizmus felszámolása, iskolázottság szintjének növekedése, új értelmiség kialakulása, mindenkinek elérhető, olcsó könyvek. Mindezek azonban csak részleges sikerek voltak, nem vezettek a társadalom „saját” kultúrateremtő energiájának felszabadulásához.
Az előző rendszerváltás mérlege
Az 1989-es rendszerváltással ez a világ megszűnt, de az új politikai pártok uralta rendszer sem tudott a társadalom öntevékenységén alapuló demokráciát teremteni, ezért a korábbi központosított rendszer sok eleme tovább él.
Ha egy valódi demokráciát, a jövő felé vezető társadalmi rendszerváltást akarunk, akkor érdemes emlékezni a hajdan volt kísérlet tanulságaira.
Ne feledjük: a tanácsi rendszer 1989-ben bekövetkezett szétesése azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az egész kulturális élet áldozatává lesz az általános válságnak. Békéscsabán ekkor szerveződött újjá a helyi Szabadművelődési Tanács, a különféle egyházi, állami és civil művelődési szervezetek összefogásával. Közös erőfeszítéseiknek köszönhető, hogy valamennyi értékes tevékenység túlélte a mindent elpusztító időszakot.
A szerző társadalomkutató, ny. főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.