Magától Orbán Viktortól tudjuk, hogy sohasem arra kell figyelnünk, amit mond, hanem amit tesz. Igaz, csúfos választási veresége után a bukott kormányfő hónapokig meg sem szólalt. A döcögősen beinduló elszámoltatás fejleményeit figyelve lapított. Vagy inkább kivárt.
Inkább az utóbbiról lehet szó, hiszen a német neonácik Szász-Anhalt tartománybeli választási sikerét követően egyszeriben megjött a hangja. Orbán természetesen üdvözölte elvbarátainak földcsuszamlásszerű győzelmét, egyúttal azt sem titkolta, hogy szövetségi szinten is az Alternatíva Németországért elnevezésű formáció hatalomátvételében reménykedik.
Ehhez hozzátehetjük, hogy az ordas eszmék képviselői az öreg kontinens két atomhatalmának esetében ugyancsak megragadhatják a kormányrudat: a Reform UK Nagy-Britanniában, a Nemzeti Tömörülés pedig Franciaországban vezeti stabilan a közvélemény-kutatásokat. Sanszos tehát, hogy a világtörténelem ezúttal is a Fidesz elnökének rövid távú érdekei szerint alakul. Akárcsak 2008-ban, amikor a hazánkba is begyűrűző világgazdasági válság következményeként kialakuló társadalmi elégedetlenséget a Gyurcsány-, illetve Bajnai-kormány oppozíciója sikerrel csatornázta be.
Más kérdés, hogy Orbán Viktor helyzete most gyökeresen más, mint közvetlenül a gyászos emlékű „fülkeforradalmat” megelőzően. Akkor mindössze egyetlen, változatos megítélésű kormányzati ciklust tudott maga mögött, a szocialisták kapkodó válságkezelése közepette alkalmasnak látszott hát a hazai választópolgárok szemében a messiásszerepre.
A NER tizenhat esztendeje alatt viszont Orbán teljesen felélte bizalmi tőkéjét, mind a kormányzása idején burjánzó korrupció, mind kabinetjeinek szakpolitikai dilettantizmusa folytán.
Már hosszú országlásának vége felé belátta, hogy hatalmának megtartását csak egy külső erő intervenciójától remélheti. A nyugati irányba terjeszkedő Putyin agresszív expanziós törekvései jelentették számára a reményt, diplomáciája ott akadályozta tehát a megtámadott Ukrajna honvédelmét, ahol csak tudta. Talán még annak ódiumát is vállalta volna, hogy Ferenc Józsefet és Kádár Jánost követően ő hívja be hozzánk harmadszor az orosz csapatokat hazánk történelme folyamán.
Most, hogy ez az egykori moszkovita ellenzékbe szorult, Magyarország külpolitikájának fő doktrínájává pedig az orosz orientáció helyett az Európába való reintegráció vált, Orbán Viktor újfent a nyugat-európai fővárosok felé tekinget. Vérmes reményeket táplál a fentebb említett fasisztoid pártok választási sikerét illetően. Számára az ideális forgatókönyv az lenne, ha a szóban forgó formációk az uniós intézményeket is elfoglalnák a közeljövőben, és hatalmi pozíciójukból kikényszeríthetnék az Orbán-rezsim restaurációját.
Abban biztos vagyok, hogy a hatalomra került szélsőjobból hamar kiábrándulnak majd a német, francia, brit választópolgárok. Ez azonban nem változtat a sajnálatos tényen: hazánk jövője ismét világpolitikai konstellációk függvényének látszik.
A szerző publicista.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.