A gyalázatot. Igaz, nem a századok kenték ránk, csak az utolsó tizenöt év urai, de nagy és bűzlik. Az idegen nyelven nem olvasó magyarok el se tudják képzelni, hogy mennyire. Az ’56-ot követő néhány év sokat javított egyébként közepes osztályzatú megítélésünkön. A rendszerváltást ugyan mindenütt rokonszenvvel figyelték, de korántsem a magyar éltanulók (és a többi lurkó) tehetségének, hanem a Szovjetunió bomlásfolyamata részének tulajdonították.
Ennek vetett véget az Orbán-rendszer – lánykori nevén, a NER – létrehozása.
A közép-kelet-európai térség nyugati szakértői lassan és nehezen fogadták el, hogy egy valóban szabad és független ország önként hajtja rabigába saját buksiját.
A jogtiprásokat számon tartották, de nem készültek ellenlépésekre, a mindent elárasztó korrupciót és az önként vállalt orosz függőséget azonban nem hagyták annyiban. A bármilyen okból Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő magyar értelmiség kétségbeesve, de tehetetlenül figyelte a folyamatot, amelynek látható vége az EU elhagyása (vagy onnan a kiebrudalás) lett volna. A mohácsi vereség kerek évfordulóján talán felesleges magyarázni, mivel járt volna a Huxit...
Kik?
Minden egyéb lépésétől és ballépésétől eltekintve, Magyar Péter neve már ezzel is a történelemkönyvekbe került volna. A magyar külpolitika félreérthetetlen és gyors változását mind az európai, mind a távolabbi és nagyobb hatalmak üdvözölték; a „Brüsszelből” hazahozott eurómilliárdok a szavaknál ékesebben igazolták az irányváltás helyességét.
A külpolitika sikerét vagy sikertelenségét több tényezőnek tulajdonítják. Az egyik a diplomácia mögött álló ország hitelessége. Ezért süllyed Trump Amerikája sohasem tapasztalt mélységekbe, ezért képtelen a harmadik világot pénzzel és mosollyal elbűvölni próbáló Oroszország stabil hídfőt kiépíteni. Ugye nem szükséges végigmondani a sánta kutya és a hazug ember példabeszédét? Egy másik tényező a diplomáciát kialakító és irányító miniszterek minősége. Jeszenszky Géza, Kovács László, Martonyi János és Balázs Péter egyaránt sikeresen teljesítették megbízásukat. Gondolom, kevesen emlékeznek arra, hogy négyük közül egyikük sem volt ún. karrierdiplomata, hozzátenném, véleményem szerint nem ennek ellenére, hanem éppen ennek köszönhetik sikerüket. Szijjártó Péter ugyan egyetemi papírral igazolhatja, hogy külpolitikát is tanult, de a miniszterelnök bizalmát inkább futballistaként gyümölcsöztette. Az orosz külügyminiszter bizalmát is elnyerte: a Barátságért érdemrenddel tüntették ki. Esetében válasz nélkül marad a kérdés: melyik hont védelmezte?
Hogyan?
A diplomaták tevékenységéről rengeteg vélekedés, ám kevés ismeret terjeng. Feladatuk általában nem pezsgős vacsorák rendezése. Sok minden nem kap nyilvánosságot, mert a diplomácia előnye, más eljárásokkal szemben, éppen a diszkréció. Másképp mondva, a nagyközönség csak a sikerekről értesülhet.
Az orbáni diplomácia alapelve ezzel épp ellenkezőleg: az önsajnálat és a fogadó ország elleni panaszkodás volt.
Ha egy miniszterelnök saját hazáját az oroszlánnal együttműködő egérhez hasonlítja, misszióvezetőit pedig arra utasítja, hogy a sajtóban panaszkodjanak a fogadó kormányra, ugyanakkor kéretlen és felesleges segélyprogramokat ajánljanak magyar szempontból jelentéktelen országoknak... – ezzel, finoman szólva, nem fényezi országképünket.
A diplomaták feladata, hogy a kormányok mellett politikai pártokkal, tudósokkal, művészekkel és más véleményvezérekkel gyümölcsöző kapcsolatot alakítsanak ki. Ami a pártokat illeti, nem szerencsés ezeket ideológiai alapon választani. Már csak azért sem, mert az orbánista szélsőségre Európában kevés a vevő, s máshol sem biztos a haszon.
A külügyminiszter nem köteles és nem is szokta nyilvánosságra hozni a visszahívások okait. A mostani, harminc egynéhány nagykövet hazarendelése valószínűleg a Szijjártó-korszakban többször is végrehajtott politikai tisztogatás eredménye. A „politikai kinevezés” máshol se ismeretlen, például Trump a lányának az apósát küldte Párizsba, de még ilyen kivételes esetben se szokás a minimális követelményekből (nyelvtudás, szak- és helyzetismeret) engedni.
A múltról talán elég ennyi.
Orbán Anita személyét azzal támadták, hogy az elmúlt tizenöt év során utazó nagyköveti megbízást vállalt. Mintha külügyminiszter csak az lehetne, akinek nincs se tapasztalata, se jó hírű egyetemen szerzett diplomája. A gyalázat lemosása, az öröklött csődtömeg kezelése embert próbáló feladat, a gyökeresen megváltozott külpolitika hiteles képviselete ugyancsak. A kormányváltás után közzétett szándéknyilatkozat a jelek szerint megvalósul.
A maradéktalan jelzőt azért nem biggyesztettem az előző mondatba, mert két ügy kezelését nem érzem megnyugtatónak. Az első Ukrajna. Pontosabban fogalmazva, a kormány álláspontját, a kárpátaljai magyar kisebbség nyelvhasználati jogainak számonkérését helyesnek tartom – de ismét: a diszkrét diplomácia valószínűleg többet használt volna, mint a nyilvános, harciasnak felfogható. Az ukrán fél ugyanis pozitív választ adott a magyar követelésre – inkább a megvalósítás késik. A második, a migránsok fogadását taglaló magyar álláspont kritikáját is elkerülhettük volna, pontosabb, meggyőzőbb magyarázattal.
A láthatáron két új probléma, amely a magyar diplomácia változásának próbatétele lehet. Az egyik az EU bővítésének szándéka (Ukrajnán kívül) három szovjet utódállammal: Moldovával, Grúziával és esetleg Örményországgal. Különleges erőfeszítést tőlünk nem kíván, de érdekünk, hogy a tagállamok többségével tartsunk és ne keressünk indokolatlan hetykeséggel külön utat. A másik, az Európai Unió és Trump Amerikája közötti kapcsolat alakulása bizonytalan, kedvezőtlen fejleményekre is számíthatunk.
Bármi történjen, ne ringassuk magunkat a kivételes „barátság” illúziójába. Merjünk magunk lenni, hagyjuk másokra az állatkerti hasonlatokat. Se ordító egér, se önhitt oroszlán. 100 százalék Homo sapiens.
