Mostanság érdekes kalandjaink vannak gyöngytyúkokkal. Hasznosabb, de mindenesetre élvezetesebb lenne bizonyára, ha ezek a kalandok a konyhában történnének meg, mondjuk egy szép nagy fazékban, ahol ez a félig vad, ezért húsában kissé a fácánra hasonlító szárnyas finom húslevesben végzi, répák, zöldségek, zeller, karalábé, egy-két kalapos gomba, hagyma, negyedrészbe vágott kelkáposzta társaságában, lassan, alig észrevehetően gyöngyözve, ha már gyöngytyúk ugyebár.
De nem ilyen kalandjaink vannak.
Először csak egy furcsa szürke foltot vettünk észre a teraszról, ahonnét nagyjából belátni a hátsó gazdasági udvart. Talán a szürke gém az, gondoltuk, aki időnként tiszteletét teszi hol nálunk, hol a szomszéd tava mellett, néha meg a nyárfasoron, aminek most már hűlt helyét találná. Vagy egy nagyobb nyúl futott be az udvarba, kattantan a nyár végi melegtől, netán több galamb alkot kisebb csoportot, hogy egynemű szürkeségként tűnjenek fel a távolból, találgattuk.
Közelebb érve aztán ott volt a meglepetés: egy gyöngyike szállt az udvarba, felmérte a terepet, körbeszaladt, megkergetett egy-két tyúkot, oldalba vágta csőrével az egyik libát, aztán szépen sorban állt ő is az etetőnél, kukoricát csipegetve. Első este még a szabad ég alatt aludt, a diófa egyik ágán, másnap aztán beköltözött a tyúkok közé, hogy harmadnapra ismét esti szállást váltson, és végül a kacsák és a libák között lelje meg társait.
Nem tudtuk, honnan jött, azt sem, kié, leszállt csak közénk, majd pár hét elteltével, mintha mi sem történt volna, továbbszállt.
Hogy hazament-e vagy új kalandokat keresett, nem tudni. Hiányoltuk kissé, főként azt az áttetszően kék oldallebenyét a csőrénél, amilyen kéket még gondolatban sem tudnánk kikeverni.
Barátok jelentkeztek aztán, hoznának két pár hetes fiatal gyöngyöst, azt sem tudják, kakasok vagy tojók, mindenesetre a mi tágas udvarunkban biztosan jól fogják érezni magukat. A vesztesek nyugalmával fogadtuk be őket, gondolva, ha az előző hirtelen iderepült, aztán ugyanolyan hirtelen meg tova, ezek miért lennének mások? Fogtuk hát a kartondobozt, amiben érkeztek, kiengedtük őket az udvar közepére, és hagytuk, hadd tegye a sors vagy a természet azt, amit velük tenni akar.
Csakhogy ez a sors jól kibabrált velünk. A két kamasz olyan vircsaftot csapott, hogy azt tán három faluval odébb is hallották. Be nem állt a szájuk, alig kelt fel a nap, már vijjogni, harsogni, kerepelni, rikácsolni kezdtek, olyan módon, hogy az ember mintha az agyában érezte volna annak minden ütemét.
Nézegettük, mi bajuk lehet, miért nem tartanak szünetet legalább. Előbb szép szóval próbáltunk a lelkükre beszélni, legyenek már halkabban egy kicsit, ez a libáknál szokott működni, ha halkan rájuk intünk, hogy csitt legyen, bizony befogják a szájukat legalábbis jó ideig. Ezek, hasonlóképpen tinédzserkorba lépett embertársaikhoz, fülük botját se mozgatták, mondták a magukét, ha lehet, még hangosabban.
Három napig bírtuk.
Vagy ők, vagy mi – hangzott el a szikár mondat a konyhában, s ha már szavazni kellett, inkább a saját maradásunkra voksoltunk.
Kartondobozt kerítettünk, s hamarjában elajándékoztuk mindkettőt. Ha méltatlankodnak is emiatt az új helyükön, azt nem halljuk, és ennyi elég is a pillanatnyi boldogsághoz.