Eltelt húsz év, jöttek legalább ekkora közéleti botrányok – hogy mást ne mondjak, a kegyelmi ügy –, és Őszödöt nem felejtjük. Azoknak is ismerős a név, akik utána születtek, de ma már szavazó állampolgárok. A két unokám – az egyik kétéves volt, a másik nem is élt akkor – bármikor felmondja az ismertebb részleteket.
Mit kezdjünk Őszöddel? Átkozzuk, mint a baloldal sírjának megásóját, a „Gyurcsány a hibás” jelszóval Őszödöt téve egyetlen és kizárólagos felelőssé egykori pártjaink mai helyzetéért? A 2010-es beomlásban valóban fontos – bár nem egyedüli – szerepet játszott.
De nem kényelmes önfelmentés-e az ellenzék 16 éves vergődését, szakadozását, sokak bátor kiállása vagy okos megszólalása ellenére is sikertelen küzdelmét, végső soron a rendszerváltás levezénylésére való alkalmatlanságát is a kontójára írni?
Mindenesetre olvassuk el újra (vagy éppen először) a szöveget. 2024-ben az egyik független lap újságírója azt írta róla: „A XXI. század legnagyobb hatású politikai beszéde.” Retorikailag tényleg remek, sodró erejű, magával ragadó szónoklat. Gondolatilag is az lehetett volna, ha nincs, ami előtte és utána történt. És ami nagyobb hibánk vagy bűnünk, mint amit a beszédnek szoktunk felróni.
De van benne olyan mondandó is, amely rehabilitálásra érdemes. Amit ne öntsünk ki a zavarossá és tisztátalanná vált őszödi fürdővízzel együtt.
Kezdjük a vétkeinkkel, s csak aztán térjünk rá a rehabilitálandó gondolatokra. És most nem beszélek arról, amit a Fidesz épített magának Őszödből. Piszkos munka volt. De a kínálkozó céltáblát mi rajzoltuk magunkra és vétlen híveinkre.
2006 előtt tényleg vétkesen elrontottuk a gazdálkodást. Túlvállaltuk magunkat: egyszerre fogtunk a technikai infrastruktúra (autópályák, gáztározók) gyors fejlesztésébe és az ún. humán beruházásokba: a bérek és szociális juttatások emelésébe. Nem vitás: mindkettőre szükség volt. De ilyen mértékben egyszerre nem ment. Ha ma rangsorolnom kellene, egyértelműen a humán tőkének adnék prioritást. Mert hiába építettünk autópályát Szabolcsba, ha reményeinkkel ellentétben a tőke nehezen mozdult arrafelé, hiszen nem talált képzett munkaerőt.
A költségvetés bedőléséhez – noha ennek mértéke nem fogható a 2026-oshoz – a túl sokat markolás mellett hozzájárult a kusza és sok rögtönzéssel teli kormányzásunk is.
Az apparátusok riadtan próbálták követni a politikai vezetés – amelynek magam is tagja voltam – napi ötleteit. Mindig megvolt a remény, hogy az újabb kiadást majd a bevételek pótolják, s az Unió az olasz és portugál példához hasonlóan tőlünk is elfogadja, hogy a részben magánberuházásból épült autópályák költségeit és kockázatát ne az állami kiadások közé könyveljük. Aztán éppen 2006 tavaszán végképp kiderült: nem engedik. És erre már nem volt B terv.
De más a kapkodó, hibázó kormányzás, és más a szándékos amoralitás. A kettő egymásba csúsztatását maga a beszéd kezdte meg. A drámaibb hatás kedvéért heroizálta a gyenge politikai teljesítményt, ugyan nem pozitív, de nagystílű negatív hőst teremtve a kormányból. Tudatos, szinte sátáni bűnnek („hazudtunk, hazudtunk…”) tüntette fel a sorozatos bakikat. Teátrálisabb és ezért hatásosabb volt úgy tenni, hogy a politikai vezetés valóságos Jágó vagy III. Richárd volt, ördögien gátlástalan, hazug shakespeare-i formátum, mint hogy sorozatban bakizó Hűbele Balázs. Színpadon én is szívesebben választanám az első szerepet.
Szerintem maga a kormány is csak az utolsó percben szembesült azzal, mekkora a baj. Lehet, ennek bevallása (rosszul kormányoztunk) kellemetlenebb, de őszintébb önkritika lett volna. Jobban heroizálta a miniszterelnök és a mi szerepünket is a felrajzolt nagyszerű politikai küldetés: a szokásos politikai hazugságokkal való leszámolás új korszakának hírnökei leszünk, a megszorítások és reformok oltárán saját népszerűségünket is feláldozó megigazult hősök.
Lehet, ez kellett is ahhoz, hogy a bajok mértékén megdöbbenő frakció vállalja azt, amit valóban tenni kellett. Csakhogy – és itt jönnek az elrontott következmények – a ruháinkat megszaggató teljes őszinteségbe mindjárt az elején hiba csúszott. Az őszinte feltárás csak a képviselőknek, szakértőknek, vagyis a politikai elitnek szólt. Ahelyett, hogy másnap elhangzott volna a televízióban, majd a parlamentben.
Ma már tudom, a „Kell-e még valamit mondanom, Ildikó?” kérdésre azt kellett volna felelnem: „Igen.” De nem itt, hanem a tévében, az ország számára.
De nem mondtam. Én sem mondtam. Így maradt az őszödi titokról és annak elárulóiról szóló romantikus és gyilkos legenda.
Amelynek a köde elfedte azt, amit valóban rehabilitálni kellene Őszödből. Hiszen ha nem is makulátlan „igazságbeszéd” hangzott el, mint védeni próbáltuk, de számos fontos igazság igen. És mi hagytuk, hogy ezek is elsikkadjanak.
Például a szembesülés a „jóléti állam” elfuserált imitációjával, amelyben a közszolgáltatások a legsúlyosabb igazságtalanságot hordozzák: többet vehetnek ki belőlük a jobb módúak, mint a szegények. Nagyobb értékben, könnyebb hozzáféréssel részesülök az ingyenes egészségügyi ellátásból én a Belvárosban, mint a sokgyerekes család Szabolcsban. Az úgymond ingyenes oktatás nem csökkenti, hanem növeli az indulás társadalmi különbségeit.
Ma is így van. Ahogy az is, hogy „azért nem merünk hozzányúlni egy sor társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk váró politikai következményektől”.
Sikerült ezeket a mondatokat is összeőszödözni. Utólag mi magunk is kompromittáltuk, amikor felülről, szövetségesek keresése és igazi beavatás nélkül, jozefinista módon akartunk reformálni, üdvtörténetet írni.
Eltelt húsz év. Letisztogathatnánk a rátapadt őszödi trutymót arról, ami mindennel együtt és mindennek ellenére rehabilitálásra érdemes?
A többiből meg tanuljanak utódaink.
A szerző egykori országgyűlési képviselő (MSZP)
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.