Egyikük a tesókának intézett diplomata-útlevelet, a másikuk intellektuális teljesítménye javarészt kimerült az „ennyi” szintjén, a harmadik pedig úgy ült végig három parlamenti ciklust az Országgyűlésben, hogy nem szólalt fel. Ma még mindhárman sportvezetők. És úgy tűnik, egyikük sem érti, mi ezzel a probléma.
Szijjártó Péter a Honvéd, Deutsch Tamás az MTK, Kubatov Gábor pedig a Ferencváros elnöke. A kormány pedig most azt mondja: ennek vége. Olyan összeférhetetlenségi szabályokat vezetne be, amelyek előírják, hogy aktív politikusok és magas rangú állami vezetők nem tölthetnek be vezető tisztséget nagyobb sportegyesületeknél és sportszövetségeknél.
Kubatov erre azt üzeni: „A mi szerelmünk a Ferencvárossal egy életre szól. Holmi jogszabályokkal nem lehet széttépni!”
Micsoda radikális ötlet! Igaz, egy normális országban ehhez nem is kellene törvény. Elég lenne egy kis politikai elegancia. Aki politikusként sportvezetői székben ül, amikor a politikai hatalom egyik pillanatról a másikra eltűnik mögüle, minimum felajánlja a lemondását. Nem azért, mert kötelezi rá valaki: hanem mert érti, hogy megváltozott a klíma.
Deutsch pedig közli, hogy az MTK vezetőit az MTK választja, nem Magyar Péter. Mintha Kötcsén lennének, olyan harcosak és arcosak.
Pedig hát pont ők voltak azok, akik hatalmi pozícióikkal visszaélve a sportot politikai befolyási övezetté változtatták. Kubatov a Fradit tudatosan összemosta a párt üzeneteivel, gyakran kültelki hőzöngőt idéző hangnemben, és hát láthatóan nem nőtte ki a kettes szektor kerítésrázóit. Eddig a világ természetes rendjéhez tartozónak látszott, hogy nekik ott a helyük. A politika révén benyomultak a sportba, most jött el az ideje, hogy kinyomuljanak onnan.
Senki nem akarja megtiltani Kubatovnak, hogy szeresse a Fradit. Senki nem akarja megtiltani Deutschnak, hogy ugyanígy érezzen az MTK-val. És Szijjártónak sem kell elfelejtenie, hol van Kispest.
De a magyar sportnak nem politikusokra van szüksége, hanem sportolókra.
A kluboknak nem parlamenti képviselőkre, hanem politikai befolyástól független támogatási rendszerre. A szövetségeknek pedig nem hűbérurakra, hanem a sportághoz értő vezetőkre.
Ha ehhez tényleg törvény kell, hát legyen törvény. De ne nevezzük ezt reformnak: ez csak a számla benyújtása egy másfél évtizedes sportpolitikai ámokfutás után. Ezután pedig legalább kiderül, melyikük szereti igazán a klubot, és melyikük csak azt a rendszert, amelynek a közpénz volt az oxigénje. A szerelem maradhat, csak a politikának kell mennie.
És ha a magyar sport ettől összeomlik, akkor nem a törvény túl szigorú, hanem az előző rendszer volt túl gyenge.