Banai Károly nemrég a kanadai miniszterelnök és a finn elnök The Economistban megjelent közös írását állította elemzése középpontjába a Népszavában. A választás maga is árulkodó: Mark Carney és Alexander Stubb július 8-i cikke nem csupán egy újabb nyári véleménydarab, hanem a közepes nagyságú és kisebb országok külpolitikájának egyik legfontosabb programírása.
Banai címadó kerete, „A függőség határai” pontos és találó: Kanada nem szakítani akar az Egyesült Államokkal, hanem határt szabni annak, hogy a gazdasági függés politikai alárendeltséggé alakuljon. A szerző meggyőző erővel mutatja be, hogy a Carney–Stubb-javaslat – a változó összetételű koalíciók, a plurilateralizmus mint harmadik út – valóban alkalmas lehet hidat képezni a naiv multilateralizmus és a hideg reálpolitika között. Azt is helyesen látja, hogy a plurilateralizmus rugalmas, de kockázatos: a résztvevők visszaléphetnek, amikor a vállalások költségessé válnak, vagy csak a nekik kedvező szabályokat fogadják el.
A cikk megjelenése óta eltelt hetek eseményei azonban új megvilágításba helyezik a kérdést. Washington és Ottawa az amerikai vámintézkedések nyomán kialakult kereskedelmi vita rendezéséről tárgyalt, az egyeztetések azonban augusztus végén megállapodás nélkül megszakadtak. Ottawa szerint Washington olyan feltételeket támasztott, amelyek Kanada más országokkal kötendő kereskedelmi megállapodásait is korlátozták volna.
A vita így a vámokon túl arról is szólt, mennyiben dönthet Kanada önállóan saját külgazdasági kapcsolatairól. Mark Carney kanadai miniszterelnök hazarendelte tárgyalóit és válaszvámokat jelentett be, vállalva a konfliktust országa legfontosabb gazdasági partnerével.
A döntés nem volt kockázatmentes, hiszen az Egyesült Államok Kanadának messze a legfontosabb exportpiaca, a két gazdaságot pedig évtizedek alatt kiépült beszállítói láncok és energiahálózatok kapcsolják össze. Politikailag azonban aligha meglepő: Carney választási győzelmét is jelentős részben annak köszönhette, hogy határozottan fellépett a Kanada függetlenségét megkérdőjelező amerikai törekvésekkel szemben. Donald Trump „51. államról” szóló kijelentései után egy politikai engedményeket követelő megállapodás elfogadása ezt a felhatalmazást is kikezdte volna.
Az ellenállást azonban a választói elvárásokon túl Kanada hosszabb távú mozgásterének a védelme is indokolta. Ottawa az amerikai követelés elfogadásával éppen azoknak a kapcsolatoknak a bővítését korlátozta volna, amelyek csökkenthetnék kiszolgáltatottságát, és egy későbbi vitában javíthatnák tárgyalási helyzetét. A mostani engedmény így megkönnyíthette volna további engedmények kikényszerítését. Carney tehát az USA követeléseinek akar határt szabni, miközben továbbra is megállapodásra törekszik: szeptember elején ismét jelezte, hogy kész kölcsönösen előnyös, stabil és hiteles egyezségre.
Ehhez azonban a visszautasítás mellett Kanadának olyan partnerekre is szüksége van, amelyekkel együtt nagyobb szabadsággal alakíthatja külpolitikáját és külgazdasági kapcsolatait. Ezt szolgálja a már korábban megkezdett európai nyitás, amelynek újabb és látványos politikai állomása volt Carney strasbourgi látogatása. A közeledés alapját közös politikai tapasztalat is erősíti: az európaiakat sem óvták meg az érdekeiket sértő amerikai vámintézkedésektől az Egyesült Államokhoz fűződő szövetségesi kapcsolataik. A transzatlanti szövetség ugyanis önmagában nem nyújt védelmet az amerikai érdekérvényesítéssel szemben.
Az európaiak azonban más feltételek között szembesülnek ezzel a kihívással, mint Kanada.
Az uniós tagállamok Washingtonnal a közös kereskedelempolitika keretében, az egységes piac súlyára és az EU intézményrendszerére támaszkodva tárgyalhatnak.
Ez különösen a kisebb és közepes országok számára jelent nagyobb mozgásteret: az amerikai nyomással szemben egy náluk jóval nagyobb közösség erejére támaszkodhatnak, miközben maguk is részt vesznek a közös álláspont kialakításában. Kanada mögött az Egyesült Államokkal folytatott vitájában nem áll ilyen, vele közösen tárgyaló és fellépő közösség.
Az európai országok számára ezért az együttesen gyakorolt hatáskörök a nemzeti önállóság védelmét is szolgálják. A közös intézményi háttér azonban önmagában nem biztosít határozott fellépést: ha a tagállamok eltérő érdekeik miatt csak gyenge kompromisszumban tudnak megállapodni, az Unió gazdasági súlya sem érvényesül teljes mértékben a tárgyalásokon.
A kanadai–finn vezetők kezdeményezésének a próbája az lesz, hogy a résztvevők kiállnak-e egymás önállósága és szuverén döntései mellett akkor is, amikor a nyomás csak egyiküket éri, a közös fellépés viszont mindannyiuktól áldozatot követel. Ha erre képesek, a nagyhatalmaknak is számolniuk kell azzal, hogy egy kisebb ország engedelmességre szorítása mások ellenállását is kiváltja.
Kanada a jelenlegi csatlakozási feltételek szerint nem válhat EU-tagállammá, az Unió azonban szorosabb együttműködéssel és politikai kiállással segítheti abban, hogy megvédje az Egyesült Államokkal való kapcsolatában kijelölt határokat. Ebből idővel olyan közös politikai erő születhet, amely a nemzetközi szabályok alakításába is beleszólhat.
Kanada most saját döntési szabadságát védi; a kezdeményezés akkor hozhat tartós változást, ha partnerei felismerik, hogy Kanada önállóságának védelmével saját szuverenitásukat is erősítik.
A Carney–Stubb-javaslatnak mindenhol visszhangja van – Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában egyaránt. Nem véletlen, hogy a középhatalmak körében újra divatba jött a stratégiai autonómia gondolata.
Elkerülhetetlen, hogy a magyar politikai elit és a kormány is kiemelten foglalkozzon ezzel a kérdéssel. Magyarország számára ugyanis a tét nem kisebb, mint hogy egy átalakuló világrendben megőrizheti-e döntési szabadságát és felismeri-e a korlátait – vagy csupán az alkalmazkodás módjáról dönthet. Azaz: a középhatalmak és a kisebb országok számára a tét nem kisebb, mint hogy egy többpólusú világban felismerik-e érdekeiket és rendelkeznek-e forrásokkal ezek érvényesítéséhez.
A szerző történelem- és alkotmányjogtanár Ashburnben, Virginiában.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.