Washington és Ottawa az amerikai vámintézkedések nyomán kialakult kereskedelmi vita rendezéséről tárgyalt, az egyeztetések azonban augusztus végén megállapodás nélkül megszakadtak. Ottawa szerint Washington olyan feltételeket támasztott, amelyek Kanada más országokkal kötendő kereskedelmi megállapodásait is korlátozták volna. A vita így a vámokon túl arról is szólt, mennyiben dönthet Kanada önállóan saját külgazdasági kapcsolatairól. Mark Carney kanadai miniszterelnök hazarendelte tárgyalóit és válaszvámokat jelentett be, vállalva a konfliktust országa legfontosabb gazdasági partnerével.
A döntés nem volt kockázatmentes, hiszen az Egyesült Államok Kanadának messze a legfontosabb exportpiaca, a két gazdaságot pedig évtizedek alatt kiépült beszállítói láncok és energiahálózatok kapcsolják össze. Politikailag azonban aligha meglepő: Carney választási győzelmét is jelentős részben annak köszönhette, hogy határozottan fellépett a Kanada függetlenségét megkérdőjelező amerikai törekvésekkel szemben. Donald Trump „51. államról” szóló kijelentései után egy politikai engedményeket követelő megállapodás elfogadása ezt a felhatalmazást is kikezdte volna.
Az ellenállást azonban a választói elvárásokon túl Kanada hosszabb távú mozgásterének a védelme is indokolta. Ottawa az amerikai követelés elfogadásával éppen azoknak a kapcsolatoknak a bővítését korlátozta volna, amelyek csökkenthetnék kiszolgáltatottságát, és egy későbbi vitában javíthatnák tárgyalási helyzetét. A mostani engedmény így megkönnyíthette volna további engedmények kikényszerítését. Carney tehát az USA követeléseinek akar határt szabni, miközben továbbra is megállapodásra törekszik: szeptember elején ismét jelezte, hogy kész kölcsönösen előnyös, stabil és hiteles egyezségre.
A tárgyalási készség és a határozott fellépés ugyanazt a célt szolgálja: Kanada meg akarja őrizni szoros gazdasági kapcsolatait anélkül, hogy ezek Washingtonnak politikai rendelkezési jogot biztosítanának.
Ehhez azonban a visszautasítás mellett Kanadának olyan partnerekre is szüksége van, amelyekkel együtt nagyobb szabadsággal alakíthatja külpolitikáját és külgazdasági kapcsolatait. Ezt szolgálja a már korábban megkezdett európai nyitás, amelynek újabb és látványos politikai állomása lesz Carney strasbourgi látogatása – a bejelentett program szerint a kanadai miniszterelnök szeptember 16-án részt vesz Ursula von der Leyen uniós helyzetértékelő beszédén, másnap pedig felszólal az Európai Parlamentben. A közeledés alapját közös politikai tapasztalat is erősíti: az európaiakat sem óvták meg az érdekeiket sértő amerikai vámintézkedésektől az Egyesült Államokhoz fűződő szövetségesi kapcsolataik. A transzatlanti szövetség ugyanis önmagában nem nyújt védelmet az amerikai érdekérvényesítéssel szemben.
Az európaiak azonban más feltételek között szembesülnek ezzel a kihívással, mint Kanada. Az uniós tagállamok Washingtonnal a közös kereskedelempolitika keretében, az egységes piac súlyára és az EU intézményrendszerére támaszkodva tárgyalhatnak. Ez különösen a kisebb és közepes országok számára jelent nagyobb mozgásteret: az amerikai nyomással szemben egy náluk jóval nagyobb közösség erejére támaszkodhatnak, miközben maguk is részt vesznek a közös álláspont kialakításában. Kanada mögött az Egyesült Államokkal folytatott vitájában nem áll ilyen, vele közösen tárgyaló és fellépő közösség. Az európai országok számára ezért az együttesen gyakorolt hatáskörök a nemzeti önállóság védelmét is szolgálják. A közös intézményi háttér azonban önmagában nem biztosít határozott fellépést: ha a tagállamok eltérő érdekeik miatt csak gyenge kompromisszumban tudnak megállapodni, az Unió gazdasági súlya sem érvényesül teljes mértékben a tárgyalásokon.
Kanadának ezt a kollektív érdekérvényesítő képességet más együttműködési formákban kell keresnie. Erre kínál szélesebb politikai elképzelést Carney-nek és Alexander Stubb finn elnöknek a The Economistban megjelent közös írása. Abból indulnak ki, hogy a II. világháború után kialakult rend felbomlóban van, miközben nincs helyette stabil rendszer, ezért a középhatalmak nem hagyhatják a legerősebb államokra a jövő szabályainak kialakítását. Konkrét ügyek köré szerveződő, változó összetételű koalíciókat javasolnak Ukrajna támogatásától a technológiai szabályozásig, összekapcsolva ezeket a nemzetközi intézmények reformjával és az államok igazságosabb képviseletével.
A résztvevők ott működnének együtt, ahol érdekeik találkoznak, anélkül, hogy minden más kérdésben is közös álláspontot kellene kialakítaniuk. Ez lehetővé tenné, hogy a más ügyekben fennálló nézeteltérések ne akadályozzák a közös fellépést, és olyan országok is kezdeményezhessenek, amelyek külön-külön többnyire mások döntéseire kénytelenek reagálni. Egy többpólusú világ ugyanis még nem feltétlenül jelent szélesebb beleszólást a nemzetközi ügyekbe: kialakulhat olyan rend is, amelyben néhány nagyhatalom kölcsönösen elismeri egymás befolyási övezeteit, a kisebb államok pedig csupán az alkalmazkodás módjáról dönthetnek. A középhatalmak együttműködése akkor kínál ennek alternatívát, ha a nagyhatalmi követelések elutasításán túl saját célokat és közös javaslatokat is képesek megfogalmazni.
A Carney–Stubb-javaslat megvalósítása esetén ott is cselekvési lehetőség nyílna, ahol átfogó nemzetközi megállapodásra kevés az esély, rugalmassága azonban kockázatokat is hordoz. A közös érdek nem jelent feltétlenül tartós felelősségvállalást: a résztvevők visszaléphetnek, amikor a vállalások költségessé válnak, vagy csak a nekik kedvező szabályokat fogadhatják el. Az együttműködés így éppen azt a kiszámíthatatlanságot erősíthetné, amellyel szemben létrejött, miközben a legkisebb országok ismét kimaradnának a döntésekből. A szerzők intézményi reformot sürgető szándéka ezért fontos, de a megvalósításhoz olyan kötelezettségek is szükségesek, amelyek a résztvevők pillanatnyi érdekein túlmutatnak. A kooperáció érdekében kötött kompromisszumok sem igazolhatják, hogy a résztvevők szemet hunyjanak valamely partnerük más ország elleni agressziója felett.
A kanadai–finn vezetők kezdeményezésének a próbája az lesz, hogy a résztvevők kiállnak-e egymás önállósága és szuverén döntései mellett akkor is, amikor a nyomás csak egyiküket éri, a közös fellépés viszont mindannyiuktól áldozatot követel.
Ha erre képesek, a nagyhatalmaknak is számolniuk kell azzal, hogy egy kisebb ország engedelmességre szorítása mások ellenállását is kiváltja. Kanada a jelenlegi csatlakozási feltételek szerint nem válhat EU-tagállammá, az Unió azonban szorosabb együttműködéssel és politikai kiállással segítheti abban, hogy megvédje az Egyesült Államokkal való kapcsolatában kijelölt határokat. Ebből idővel olyan közös politikai erő születhet, amely a nemzetközi szabályok alakításába is beleszólhat. Kanada most saját döntési szabadságát védi; a kezdeményezés akkor hozhat tartós változást, ha partnerei felismerik, hogy Kanada önállóságának védelmével saját szuverenitásukat is erősítik.
