Nem túlzás azt mondani, hogy Eger pompás barokk csodapalotája, az egykori főiskola, a mai egyetem volt a mindene a most eltávozott főigazgatónak, később rektornak, aki 2001-től 2013-ig állt az intézmény élén. Annak az intézménynek az élén, amellyel elválaszthatatlanul összeforrott az élete, attól kezdve, hogy diákként belépett a Líceumba. A matematika-technika szakos tanári diploma megszerzése csak az első ugrás volt a felsőoktatás csúcsainak meghódítása felé; az oktatás ismert ranglétráján lépett egyre feljebb és feljebb, s Zám Éva akkori főigazgató hívására 1994-től fiatal adjunktusként már főigazgató-helyettesi posztot töltött be, egészen 2001-ig.
Minden szakmának megvannak a nem mindig egyforma képességeket igénylő csúcs-feladatai, Hauser Zoltán tevékenysége az intézményszervezés és -irányítás terén nemcsak kiemelkedő, hanem maradandó is.
Rektori működése idején három éves előkészítés után, két év alatt ötmilliárd forintos pályázat nyomán újították fel a Líceumot, amely már a rendszerváltozáskor elhagyta a diktatúrától örökölt vietnámi nevet, s felvette Eszterházy Károly püspök nevét. Méltán, hiszen neki köszönhető, hogy – nem kevés vita után – 1765-től 1785-ig felépült a végül Fellner Jakab tervezte palota, s készen állt a hittudományi, jogi és bölcseleti iskolák működtetésére. Ennek az országosan is fontos és elismert felsőfokú intézménynek álmodott egyetemi jövőt Hauser Zoltán, s oroszlánrésze volt abban, hogy az álom végül beteljesült, ha valamivel később is, mint remélte. Az egyetemmé válás feltételei lényegében az ő rektori működése idején teljesültek, s akiknek megadatott a szerencse – ahogy szűk két évtizeden át nekem is –, hogy tanúi lehettek nagyon szerteágazó tevékenységének, azok megtapasztalhatták kiváló kommunikációs képességét, menedzseri rátermettségét, stratégiai távlatokban mozgó gondolkodásmódját. De nemcsak ezt: kedvességét, gyakorlatias segítőkészségét, amire sokszor szükség volt, hiszen vagy negyven tanszék ügyes-bajos dolgainak összehangolása nem kevés törődést igényelt. Egy ízben kénytelen voltam felhívni, hogy a tanácsát kérjem, s persze már régen nem emlékszem a részletekre, de – hadd írjam így – Zoli gesztusára igen; mondta, hogy egyáltalán nem zavarom, hiszen éppen a szőlőben dolgozik...
Hauser Zoltánt ugyanis nem csak a hazai felsőoktatási vezetők tartják számon, hanem a borászok is, finom borait széles körben ismerik.
A mai Eszterházy Károly Katolikus Egyetem jogelődjének irányítója különösen szívén viselte a tanárképzést, amelynek szakmai fortélyait, bonyolult szabályrendszerét töviről hegyire ismerte. Minden szakértelmére szükség volt, hiszen európai uniós csatlakozásunkkal megnyílt lehetőség arra, hogy a magyar felsőoktatás – így természetesen az egri is – áttérjen a bolognai képzésre. Egyik interjújában egyszer azt mondta, hogy az „élettől, a sorstól, a Teremtőtől” kapott egy szolgálati helyet, s ez „fantasztikus ajándék” volt. Nagyon komolyan vette az ezzel járó kötelezettségeket, a lehető legerősebb meggyőződéssel és odaadással teljesítette – ahogyan többször emlegette – a szolgálatot. Méltán kapott magas kitüntetéseket – közöttük a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét –, ám ezekről szerényen nem beszélt, azaz egyről mégis: két évvel ezelőtt telefonbeszélgetésünk közben érezhető örömmel újságolta, hogy Eger városának díszpolgára lett.
Egyik karácsonyi üdvözletében, e-mailben Szabó Lőrinc Egy kis értelmet a reménynek című versét idézte; az első versszak így szól: „Nem boldogságot, csak hitet, csak / egy kis értelmet a reménynek, / adj, Istenem, / emberi sorsot a szegénynek!” Ugyanebben a versben azt kérdezi a költő, „mondd, Istenem, / törvény az ember szenvedése?”
Ahány élet, annyi válasz, s miközben dadogva kutatgatjuk, mit is felelhetnénk, biztosan belénk nyilallik, hogy „Zoli”, dr. Hauser Zoltán rektor úr mindenkinek hiányzik, hiányozni fog – annak, aki közelről és annak is, aki csak távolról ismerte a mindenkori egyezségek vitaoldó útjait szerényen kereső, de azért makacs kitartású egyéniségét, akit testi erejétől már majdnem megfosztott betegsége, de racionálisan kitartó következetességét gondolkodása mindvégig megőrizte.
Arany János nem földi útra indult Juliskája sírkövére „közös, szent vigaszként” ezt írta: „A LÉLEK ÉL: találkozunk.” Tanár Úr, Rektor Uram, kedves Zoli, maradandó működésed és mindig segítő szándékú személyiséged emlékét addig is megőrizzük. Velünk maradsz.

