Izland nem nyitja újra az Európai Unióval 2013-ban befagyasztott csatlakozási tárgyalásait. Az augusztus 29-i tanácsadó népszavazás hivatalos eredményét hivatalosan szeptember 22-én hirdették ki: a résztvevők 52,8 százaléka mondott nemet, 47,2 százalékuk igennel szavazott, a részvétel 82,6 százalék volt.
Kristrún Frostadóttir miniszterelnök már a voksolás után közölte, hogy kormánya tiszteletben tartja az eredményt, és ebben a ciklusban nem kezdeményezi a tárgyalások folytatását.
Az izlandi szavazás nem az uniós tagságot, hanem csak a 2013-ban félbeszakadt tárgyalások újranyitását utasította el.
A döntés hátterében részben az áll, hogy Izland már most is szorosan kapcsolódik az Európai Unióhoz. Az Európai Gazdasági Térség tagjaként hozzáfér a belső piachoz, átveszi az ahhoz kapcsolódó uniós szabályok jelentős részét, Schengen révén pedig a belső határellenőrzés nélküli övezethez is tartozik. Ugyanakkor nincs szavazati joga az uniós döntéshozatalban, nem delegál biztost, és képviselői sincsenek az Európai Parlamentben.
Sok izlandi számára ez az egyensúly elfogadható. A tagság körüli vitákban továbbra is különösen érzékeny a halászat, amely a szigetország gazdaságában és politikai önképében is központi szerepet játszik. Az EU közös halászati politikájához való alkalmazkodás a korábbi csatlakozási folyamatban is az egyik legnehezebb kérdés volt. A vita ezért kevésbé általános Európa-párti vagy Európa-ellenes választásként, inkább a jelenlegi együttműködés és a teljes tagság mérlegeléseként írható le.
Többféle európai tagság
Izland példája azért érdekes a mostani bővítési vitákban, mert az Európai Unión kívüli szoros integráció működő modelljét mutatja. Norvégia és Liechtenstein ugyancsak az Európai Gazdasági Térség tagja, Svájc pedig kétoldalú egyezmények sűrű hálóján keresztül kapcsolódik az uniós piachoz. Ezek a konstrukciók gazdasági hozzáférést adnak, de politikai beleszólást csak korlátozottan vagy egyáltalán nem.
Más helyzetben vannak a nyugat-balkáni és keleti tagjelöltek, amelyek számára a fokozatos integrációt Brüsszel elsősorban a teljes tagsághoz vezető út részeként kezeli. Az EU az elmúlt években egyre több olyan megoldást keresett, amely már a csatlakozás előtt hozzáférést adhat bizonyos programokhoz, a belső piac egyes részeihez vagy pénzügyi forrásokhoz. A cél az, hogy a hosszú tárgyalási folyamat közben is legyen kézzelfogható hozadéka a reformoknak.
A fokozatos integráció akkor működik ösztönzőként, ha a köztes előnyök mellett a teljes tagság feltételei és követelményei is világosak maradnak.
Ezt szolgálja például a Nyugat-Balkán növekedési terve és az a brüsszeli törekvés, hogy a tagjelöltek fokozatosan bekapcsolódjanak az egységes piac egyes területeibe, amennyiben teljesítik a kapcsolódó feltételeket. A modell dilemmája nyilvánvaló: minél több előnyt kap egy ország a teljes jogú tagság előtt, annál fontosabb pontosan rögzíteni, hogy az egyes kedvezmények milyen reformokhoz kötődnek. Ellenkező esetben a köztes állapot hosszú távon is fenntarthatóvá válhat.
Az Európai Bizottság ezért egyszerre foglalkozik a jelöltek felkészítésével és az Unió saját intézményi reformjaival. Marta Kos bővítési biztos portfóliójához tartozik annak vizsgálata is, miként változhatnak az uniós szakpolitikák új tagok felvétele esetén. A kérdések között szerepel a költségvetés, az agrár- és kohéziós politika, a döntéshozatal és az intézményi egyensúly.
A fokozatos közeledés ugyanakkor nem azonos az EGT-tagsággal. A tagjelöltekkel szemben továbbra is alapvető követelmény a jogállamiság, az igazságszolgáltatás függetlensége, a korrupció elleni fellépés és az uniós joganyag átvétele. A vita inkább arról szól, milyen előnyöket lehet már a folyamat közben biztosítani úgy, hogy azok ne gyengítsék a reformok ösztönző erejét. Ez különösen fontos a Nyugat-Balkánon, ahol a több mint egy évtizedes várakozás több országban csökkentette az uniós csatlakozás politikai lendületét.
A bővítés vonzereje a tét
Az izlandi referendum nem bizonyítja, hogy az Európai Unió általában veszített volna vonzerejéből. Izland fejlett, gazdag állam, amely már ma is élvezi az egységes piac és Schengen számos előnyét, ezért választói más költség-haszon mérleget készítenek, mint például Albánia, Montenegró, Moldova vagy Ukrajna polgárai. A népszavazás ugyanakkor világosan jelzi, hogy az integráció mélysége nem minden európai országban azonos politikai cél.
Brüsszel számára a következő évek egyik fontos feladata az lesz, hogy különbséget tegyen a tartós alternatív modellek és a tagsághoz vezető köztes lépcsők között. Ha a fokozatos integráció túl kényelmes végállomássá válik, gyengülhet a teljes jogú tagság reformösztönző hatása; ha viszont túl kevés kézzelfogható előnyt kínál, a hosszú várakozás a tagjelöltek társadalmi támogatását kezdheti ki. Az izlandi eredmény arra emlékeztet, hogy az európai integrációnak több működő formája létezik, és a teljes tagság értékét minden ország saját helyzetéből méri fel.
