Félbemaradt interjút gépeltem hajnalban, amit hétvégére és vendégségbe hoztam magammal, mert pénteken nem sikerült befejeznem. Lassan a végére értem, amikor a testvérem benyitott a szobámba, és szólt, hogy friss sóskiflit hoz a reggelihez. Amikor visszaérkezett, két éppen akkor a földre esett gesztenyét tett le az asztalomra. Önkéntelenül kiszaladt belőlem, hogy „ezt hozta az ősz”.
Elmosolyodott, mert tudta, hogy bár a költőnek egészen mást hozott az ősz, ezek így vagy úgy, mégis Kosztolányi szavai. Kevés ember maradt, akivel ilyesfajta játékokat játszhatnék. Sokat foglalkoztat az utóbbi időben a műveltség és a nyelvtudás témája: külön-külön és a kettő összefüggései.
Nagyjából egy éve olvastam el mohón és élvezettel az Esterházy Péterrel készített interjúkból összeállított Vanni van című kötetet. Az egyikben Keresztury Tibor faggatta a még fiatal írót családja arisztokrata hátteréről. Esterházy ott és akkor nem különösebben kedvelte a témát. Szerette volna lezárni, ami nem ment másként, mint azzal a kijelentéssel, hogy nem tartja magát sem Werbőczy, sem Dózsa György unokájának. Elgondolkoztam, hogy egy külföldi olvasónak vajon lábjegyzettel meg lehetne-e világítani, hogy hozzávetőlegesen mit szeretett volna kifejezni a bújtatott idézetet is tartalmazó válasszal az író.
Hirtelen eszembe jutott, hogy nem is kellene ilyen messzire menni, mert az Esterházy-féle válasz irodalmi finomsága jobbára a harminc-negyven év alatti magyar anyanyelvűek számára sem volna magától értetődő. Még akkor sem, ha ahhoz Ady költészetének elemi ismerete volna szükséges. És Adyt nem elemi szinten kellene ismerni!
Nem szeretnék belecsúszni a károgásba, de az olvasottság és műveltség koordinátarendszerében nehéz hova tenni az egyik egyetemi oktató ismerősömtől hallott történetet. Szemináriumán két részre szakadtak a hallgatók, mert egyik felük állította, hogy a Szózatot Kölcsey írta, míg a másik kitartott Vörösmarty mellett. Mindez egy bölcsészkaron, magyar szakos hallgatókkal esett meg. A kérdésnek az állatorvosi egyetem szemináriumán sem kellene megosztónak lenni.
A nyelvtudás valójában egy kultúra ismeretét jelenti, pontosabban azt kellene jelentenie.
Társaságban találkoztam távoli ismerősömmel, aki nemrégiben érkezett haza Tanzániából. Mindezt egy sörözőben az asztalunkhoz lépve, némi nagyképűséget sem nélkülözve közölte, mire valaki megszólal: Imádlak, Afrika! Gondosan ügyelt a kibic, hogy mondata csordultig teljen iróniával, amire a legtöbben felnevettük.
Néhányan kérdően néztek ránk, és ártatlanul megkérdezték, miért éppen Afrikát szeretjük. A nevetők közül valaki legyintett, hogy hosszú, ezt most nem magyarázzuk el. Hozzátette, persze mindenkinek szíve joga Ázsiát vagy bármely más földrészt szeretni. Igaz, az utóbbi mondattal már kiléptünk abból a térből, amely az egy nyelv mellett az egy kultúrát nagyjából azonos szinten ismerők közössége lenne. Beléptünk a nemértés, a félreértés és a féligértés birodalmába.
Úgy fest, nyelvileg akkor is elindulunk a hontalanná válás útján, ha ki sem tesszük a lábunkat az országból.