Az Alternatíva Németországnak (AfD) sikere a keletnémet tartományi választásokon ismét előhívta a német társadalomban a vitákat a politika és a nemzeti identitás viszonyáról. A sors iróniája, hogy közeledik október 3-a, a német újraegyesítés ünnepe.
A német egység ünnepének úgy fog nekivágni az ország, hogy közben politikailag (ismét) szinte kettészakad, ezúttal az AfD-hez való viszonyulás mentén: Nyugat-Németországra és egy láthatóan rendszerellenes Kelet-Németországra.
Bár csábító lenne, nem írok a hidegháború történetéről és ennek lecsapódásáról a két német állam kialakulásában, sőt az egyesítés történetét sem kívánom elmondani. Egy szerintem érdekesebb témát járok körül: hogyan lehetett, hogy Németországban a demokrácia és a népi-paraszti mozgalom közötti szövetség – látszólag – erőtlenebb volt, mint amilyen az Egyesült Államokban, vagy akár Közép- és Kelet-Európa sok országában, még ha féloldalasan is.
Sok német történész hajlamos visszavezetni a nemzet problémáit az 1525-ös parasztháborúra, melynek fáklyájához képest a majd egy évtizeddel korábbi Dózsa-féle keresztes felkelés pusztán gyertyaláng volt. Különösen 1945 után és főleg baloldali körökben volt divatos a magyarázat, miszerint a német demokratikus állampolgári tudat kialakulása ott kapta az első ütést, amikor a nagy népi felkelés nem volt képes győzelmet aratni: nem sikerült egy alulról szerveződő plebejus Németország kialakítása, a törekvés megbukott a fejedelmek és az „áruló” birodalmi lovagság ellenállásán.
A második nagy hibának pedig azt tekintették, amikor nem sikerült 1848 német forradalmainak elérniük az egyesítést. A demokratikus fejlődés elúszott, és így a polgárság, még annak liberális elemei is mindinkább a „megnagyobbított Poroszországban” látták az egyesülés biztosítékát.
Az 1870-es porosz-francia háború aztán óriási sokkot okozott a saját birodalmi, gyarmatosító nagysága és a Napóleon-kultusz fényében sütkérező francia bonapartista rezsimnek. Sok francia úgy gondolta ugyanis, bocskoros, parasztnyúzó porosz junkerek, bajor kastélyépítők és cvikkeres sváb nyárspolgárok szedett-vedett szövetsége győzte le őket, bohócot csinálva a bonapartista tábornokokból és porig alázva Franciaországot. Ugyanakkor hamis illúziót alakított ki a Bismarckot tömjénező német polgárságban is: miszerint a politikában az erő mindent megold. Innen pedig sokak számára egyenesen vezetett el az út 1914-ig.
1525 és 1848 bírálata persze annyiban történelmietlen felvetés volt, hogy a paraszti és kézműves-plebejus, kisnemesi mozgalmak ritkán győztek a szó politikai és katonai értelmében. (A svájci kantonok szövetségének sikeres függetlenedése a Habsburg-háztól a XIV. század elején inkább a kivételes esetnek tekinthető.)
Ironikus, hogy a nagy német parasztháborút az emlékezetpolitikában a baloldaliak és a nemzetiszocialisták egyaránt vállalták: mindkét tábor a parasztban találta meg a népiség, a német jelleg hordozóját.
Mellesleg voltak átfedések: Friedrich Engels könyve a német parasztháborúról nem fukarkodik a legszélsőségesebb nacionalista retorikával, és Geyer Flórián dalát mind a nácik, mind a kommunisták szívesen énekelték. Mivel a németség gyakorlatilag több mint száz államocskára volt széttagolva, és az 1356-os Német Aranybulla, majd az 1648-as vesztfáliai béke tartósította és törvényesítette a területi-kisállami felaprózottságot, beleértve a gazdasági és társadalmi szétfejlődés lehetőségét, könnyű volt a népi kultúrában megtalálni a német egység hordozóját. Azon belül a német parasztban, aki állítólag jobban ragaszkodik a szülőföldjéhez és kultúrájához, mint a fejedelmek, a lovagok és az egyháziak.
Bár nagyon nehéz általános képet adni egy olyan színes, amorf államkonglomerátumról, mint a „német nemzet Szent Római Birodalma”, ahogyan hangzatosan nevezték, a földműves népességet jogai és gazdasági önérvényesítése alapján talán három nagy tömbre lehet osztani.
A nyugati területeken, a Rajna mentén hamar kialakultak a kisbirtokos parasztgazdaságok, és a rendiség korán bomlásnak indult. Az alpesi övezetben, leginkább Bajorországban fennmaradt a nagybirtok, de a domborzati körülmények miatt igen széles volt a független szellemű szabad parasztság rétege. Míg a keleti és északnémet területeken, lényegében mindenütt, ahová a történelmi, 1815 előtti porosz állam fennhatósága kiterjedt, hatalmas nagybirtokok voltak, amelyeken az agrárproletariátus szinte olyan függőségben élt, amely nem is a Rajna-vidéki, badeni, württembergi és bajor, mint inkább a lengyel parasztság sorsához volt hasonlítható.
A napóleoni háború folyamán a porig alázott Poroszország Karl vom Stein első miniszter vezetésével arra törekedett, hogy reformokkal erősítse meg a társadalmat és az államot. A jobbágyságot 1807-ben eltörölték, és számos egyéb reformot is hoztak, például az önkormányzatok hatáskörének kiszélesítése és a zsidóság egyenjogúsítása terén.
Poroszország keleti területe azonban még sokáig fejletlen régió maradt, melyről azt jegyezték fel - Németh István történész szavaival élve -, hogy ha a „vasúton utazó Magdeburgnál az Elba hídján áthaladva maga mögött hagyta az iparosodott nyugati területeket, ismét a fölbirtokosok világába, a végtelen rozsmezők közé csöppent, amelyeket nemesi kúriák és mezővárosok templomtornyai szakítottak meg.” Majd a mezők is megritkultak, és csak homokdűnék nyújtóztak a tengerig. Itt már a német szó is mind ritkásabb lett, és egyre több volt a kasub, szorb, vend, lengyel, litván.
Németországot 1871 után kettősség jellemezte: miközben az ország öles léptekkel haladt a legmodernebb ágazatokban, mint az acélgyártás, optika, elektronika, vegyipar, addig a társadalmak nagy részét még mindig a paraszti népesség tette ki.
Az újkonzervatív Bund der Landwirte (Gazdák Szövetsége) 1893-ban alakult, és hasonlóan agrárius programot fogalmazott meg, mint a korabeli magyarországi Országos Magyar Gazdasági Egyesület: az egyoldalúnak érzett iparpártolással szemben követelte a mezőgazdaság védelmét, a mezőgazdasági export támogatását, az import korlátozását.
Parasztmozgalmak is színre léptek, a legbefolyásosabb a Bajor Parasztszövetség volt. Míg a Bund der Landwirte a nagybirtokosok lobbiszervezeteként funkcionált, a parasztmozgalmak kifejezetten a kisparaszti gazdálkodókat kívánták összefogni, és programjuk demokratikusabb volt, mint a Bundé. Ahogyan a skandináv agrárpártok, a parasztmozgalmak szabad vegyértékkel rendelkeztek mind a konzervatív, mind a baloldali pártok felé. 1933-ban aztán Hitler betiltotta őket, akárcsak a többi mozgalmat és pártot.
A náci párt és a parasztság szervezetei, mozgalmai között a viszony meglehetősen feszült volt. Értékalapon a náci mozgalom vad, olykor primitív egyházellenessége bőszített sokakat, különösen a katolikus területeken; másokat a szélsőséges centralizáció irritált, és az magától értetődő, hogy mindazok, akik elutasították az antiszemitizmust, és ilyenek bőven voltak a parasztmozgalmakban, szintén utálták a nácikat.
Nem beszélve arról, hogy Hitler egyáltalán nem gondolkozott a keleti nagybirtokok fölosztásában (az 1930-as évek elején a birodalmi Brüning- és Schleicher-kormányok még a munkanélkülieknek a kelet-elbai nagybirtokokra való letelepítésével kísérleteztek, de Hindenburg és nagybirtokos társai érthetően nem örültek ennek). Hitlernek szüksége volt a nagybirtokosokra, márpedig ők jelen voltak a hadseregben és a gazdasági életben. A német parasztfiataloknak ezért inkább azt mondták, hogy menjenek a gyarmatosítandó Lebensraum (élettér) meghódítására, és majd ott lesz földjük.
1945 után a földkérdés keleten drasztikusan megoldódott: mintegy 7000 birtokos elveszítette a birtokát, és a szovjet hadsereg elől a teljes volt nagybirtokos elit elmenekült. Nyugat-Németországban a szociális piacgazdaság számos segéllyel támogatta a szegényeket, és adótörvénnyel nyirbálta meg az arisztokrácia jogait.
Vagyis a német agrárnépesség az 1950-es években érezhette úgy először, hogy teljes jogú állampolgár, bár ez csak az NSZK-ban jelentett demokráciát és gyarapodást. Földreform ide vagy oda, keleten a diktatúra állandósult, 1990-ig.
E diktatúra bukása után mindenki reménykedett, hogy az 1848 utáni német görbe útból végre egy egyenes út lesz. De ahogyan látszik, még mindig egy mentális Nyugat-Kelet törésvonal szakítja szét Németországot.
A szerző történész, politológus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.