Luky előtt lepörgött élete filmje, végignézte mind a három sűrű másodpercet, és egyik snittben se látta magát, ahogy csurgói tudósítóként helyi hírek után caplat naphosszat. És ezt nagyon helyénvalónak találta így.
Megint kátyús a Hétszergörbe. Határnyitás Őrtilos és Légrád között. A nemzeti parkban kinyílt az első hóvirág. Ilyenek.
Fiatal volt és sokak szerint tehetséges, de bizonnyal roppant ambiciózus, és ezzel az elképedése is összhangban állt. Nem is palástolta ezt: a Popcorn főszerkesztője alig harminc lehet, így neki már csak évei vannak, hogy tartsa a tempót, és persze az irányt, ami nem a határ menti semmibe vezet. Nem is biztos, hogy odatalálna. És miről beszélgetne egy régi vágású téeszelnökkel, ne adj isten inszeminátorral, ha csakugyan létezik ilyen. Egyáltalán: miből áll egy inszeminátor munkája? Mit mond otthon este, amikor a felesége megkérdezni: no, drágám, nehéz napod volt-e ma?
Akkor vajon mit mond egy inszeminátor?
Elfehéredett, tán még levegő után is kapkodott. A karrierje az első métereken készült gellert kapni, sőt, vargabetűt. Bármit, csak vargabetűt ne. A somogyi redakció feje mégis ezt a bizalmi pozíciót találta neki, ami nagy tisztességnek számított, tekintettel arra, hogy Luky nemrég végzett a kommunikáció szakon, és ami súlyosabb érv volt: nem volt Csurgón tudósító.
Hogy ezt a hírt a titkárságról kis Margit hozta vagy hosszú Margit, ennyi év után erre én már nem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy két nagybeteg nagymamára vagy nyílt lábszártörésre hivatkozott-e fiatal barátom, mert ennél gyengébb érveken aligha lehetett Kőkút híres szülötte, a nagy hatalmú főszerkesztő elé járulni.
Három hétre kellett Csurgóra költöznöm Luky helyett. Kezdésnek.
A Popcorn-főszerkesztés nem izgatott, ellenben a kulturális rovat kiküldött tudósítójaként szép emlékeim voltak a csurgói országos diákszínjátszó napokról. Elindultam hát isten hírével. Vagyis a főnökével, ami a kilencvenes évek elején ugyanazt jelentette. Ahogy a mennyei atyáról is tartják, az ipari rovat egykori vezetője is élet-halál ura volt. Harminchétezren fizettek elő az általa jegyzett lapra, aminek a munkatársait tárt karokkal fogadták mindenütt, főleg az idősebbeket. Megnyíltak mindenütt az ajtók és a feles poharakat rejtő fényes vitrinek. Ezt az iskolát huszonkét éves bogárhátúm sofőrjeként nem folytathattam ugyan, de a Menzel-filmeket idéző anyagfelvételek mindig lenyűgöztek.
A Dráva-mentén sokszor úgy éreztem úgy, hogy csak ketten vagyunk. Én és a református betegszoba. A főnök intézte a polgármesternél. Alig nyugtatta a pánikomat, amit a napszálltakor városra telepedő kihaltság okozott, hogy Csokonai iskolájának kollégiumában lakhatok.
Az sem derített fel maradéktalanul, hogy tudtam, drága olvasószerkesztőnk mint egykori csurgói diák kimerítően idézi majd az ifjúkorát, és úgy általában mindent a koszorús költő óta eltelt röpke kétszáz évről, alkalmasint latinul is. Kedv, remények, Lillák. És még Feri bátyánk utolérhetetlen barátsága is.
Erikával a hivatalban találkoztam újra. Együtt kezdtük a vidéki hírlapírói pályát, de őt hamar áramvonalasabb és karcsúbb számítógép váltotta. Nem barátkoztunk össze, még az egyflekkes tudósítások is nehezemre estek. Fél ötkor a takarítónő tessékelt ki az irodából, ami a fél tízes lapzárták után egyrészt szokatlan volt, másrészt ismerősök és programok híján hideglelést kaptam az unalmasan ásító kisvárosnak még a gondolatától is. Ott sem lehetett mindig országos diákszínjátszó találkozót tartani, bár amikor igen, akkor a Kerekasztal Színházi Társulást és a Bérczes-interjút nagyon szerettem. Most csak Lajossal, a városi tévé vezetőjével szakmázhattam, hol máshol, mint a Csokonai presszóban.
Csakhamar ismerőseim lettek, akiknek információjuk volt és véleményük, amiből kis szerencsével és nagy türelemmel a valósághoz közelítő képet kaphattam a vidéki Magyarországról. Máig sokkal jobban eligazodom benne, néha legalábbis úgy érzem.
Kőkút legismertebbje most büszke rád, írta nemrég Luky, feltehetően sokat mondó mosoly kísérletében, amikor felszállt a füst.
A Népszabadság hetilapos indulásának hírére reagált az oldalamon.
Ő is megfordult a lapnál a hőskorban tudósítóként, mígnem PR- és kommunikációs cég alapítójaként találta meg a számítását, pedig nagyon merész számításai voltak.
Az Erő legyen vele.
Egyszer még szövegírói feladatot is kaptam tőle, amikor egy nehéz időszakomban próbáltam elrugdosni magamtól a közéletet. Prémium márkákat fényezhettem lelkesen, egyszer egy szatyor müzlis szelet tesztelésével a Gellért-hegyen. Hálás vagyok érte azóta is, főleg az áfonyásért. Aztán ismét győzött a közéleti lapcsinálás („Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,/ Egy méltóbb országba, s még se menjek belé?”), és ezzel végtére is szintúgy az állampolgári emésztéstámogatás, az egykori betegszoba emlékével.
El sem gondolhatom, most mi a helyzet Csurgón.
De bízom abban, hogy mint harminc éve este nyolc után, a református gimnazisták pont ugyanolyan lelkesen fociznak a folyosón, akár a hitetlenek.
A vendégszobába pedig odaképzelek most egy fiatal tudósítót is, aki ott fekszik egy ágyon, s laptopján talán tizedszerre nézi már a Megáll az időt.
A mikróban pedig épp most pattog az előkezelt popcorn.
Van remény.