Hazánk végrehajtó hatalmának a fejét a száznapos türelmi idő lejártát követően követelésekkel ostromolják a különböző hivatásrendek érdekvédelmi szervezetei.
Joggal tart igényt támogatásra a NER tizenhat esztendeje alatt kivéreztetett kulturális szféra, megalapozott az oktatási, közrendvédelmi és egészségügyi dolgozók bérrendezési igénye, s nem ok nélkül panaszolják a szociális ágazatban robotolók sem anyagi és erkölcsi megbecsülésük úgyszólván teljes hiányát.
Eközben folyik a vita a 14. havi nyugdíj fenntarthatóságáról, továbbá a családtámogatási rendszer átalakítása is könnyen napirendre kerülhet. Megannyi jajszó és reménykedés:
nyilvánvaló, hogy az áprilisban megbuktatott rezsim által hátrahagyott legveszélyesebb aknák nem közjogi, hanem szociálpolitikai természetűek.
A szóban forgó követeléshalmaz jogosságához tehát kétség sem férhet, hiszen jól tudjuk, hogy a fentebb felsorolt szakterületek képviselőivel milyen szűkmarkúan bánt ugyanaz a garnitúra, amely az előző kormányfő hobbiját jelentő futballra, valamint a kollaboráns egyházak kistafírozására ugyanakkor csöppet sem sajnálta a közpénzmilliárdokat.
Mindazonáltal érdemes tágabb kontextusba helyezni a jelenlegi helyzetet, hogy megértsük, a választási kampányban tett ígéretek esetleges beváltatlansága miért fenyegeti a teljes hitelvesztés veszélyével Magyar Péter kabinetjét.
Az 1989-es, békés rendszerváltozás ugyanúgy egy önkényuralmi rendszert söpört el, akárcsak a most áprilisi „fülkeforradalom”. A magyar társadalom azonban kimondva, kimondatlanul ragaszkodott a Kádár-korszak „vívmányaihoz”: a teljes foglalkoztatottsághoz az úgynevezett „kapun belüli munkanélküliség” árán is, az ingyenesen igénybe vehető közszolgáltatásokhoz, a mesterségesen leszorított élelmiszerárakhoz.
A 2010-et megelőző két évtizedben tulajdonképpen az alapján büntették és jutalmazták a választópolgárok az egymást követő kormányokat, hogy melyik miniszterelnök milyen mértékben hozta vissza a „gulyáskommunizmusra” jellemző életszínvonalat.
Szemléletes, hogy az ominózus időszakban egyedül az MSZP tudott újrázni, Medgyessy Péter „jóléti rendszerváltásának” köszönhetően.
Ennek a sajátos parlamenti váltógazdálkodásnak a mechanizmusát két karizmatikus hazai politikus ismerte fel. Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde nem volt más, mint elfuserált kísérlet a társadalmi igényeknek való megfelelési kényszer felmondására. Orbán Viktor pedig, hogy elkerülje közismert szociális érzéketlensége miatti bukását, az ölébe hullott alkotmányozó többség birtokában beépítette a választási rendszerbe a hatalomváltás lehetőségét akadályozni hivatott közjogi garanciákat.
Magyar Péter válaszúton áll. Népszerűségének megőrzése érdekében vajon ő is a sehová nem vezető szociális demagógiával operál majd? Vagy jobboldaliként az embertelen neoliberális gazdaságpolitikához folyamodik? Kívánjuk neki, hogy találja meg az arany középutat!
A szerző publicista
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.