Akadnak tárgyak, amelyekben tovább él az ősök sóhajtása, simítása, tapintása, egyáltalán: az élete. Ezeket ugyan emléktárgyaknak hívjuk, de mégis, mintha a jelenlétük egy egész történetet képes volna felidézni.
Itt van például dédanyám, egy valahai parasztasszony angol teáscsésze-készlete, amiből jómagam nap mint nap a kávémat iszom. Finom, szinte áttetsző porcelán, bordó bordűrökkel, falevelekkel, mályvarózsákkal, s itt-ott némi cirádával. A füle kecses, a mutató és középső ujjam közé éppen odafér, miközben a hüvelykujjam is pont jól simul a tetejére. Jellemzően azonban marokra fogom, akkor még inkább kitölti a tenyeremet.
Sem a dédanyámat, sem a nagyszüleimet nem láttam ezekből kávét vagy bármilyen más italt inni: ők kopott, piros vagy kék pöttyös kerámia mázas bögrét használtak, amit egyszerűen csak findzsának neveztek.
Az angol készletet a hátsó szobában lévő faragott szekrénybe zárták, mint valami királyi kincset, amit emberi szem is alig láthat.
Az ablakos pohártartó vitrinjébe opálos búzavirágminták voltak belekarcolva, így a mögötte lévő poharak, egyéb csecsebecsék inkább csak felsejlettek, mint megmutatkoztak.
Nem emlékszem a pillanatra, amikor először láttam e poharakat a gyerekek előtt inkább zárva tartott belső szobában, a ritkán kinyitott szekrényajtó mögött, de arra jól emlékszem, hogy amikor megpillantottam őket, azonnal valamiféle sóvárgást éreztem irántuk. Olyan szépnek láttam a szépen festett mintákat, mint a mesében. Mögéjük képzeltem Hamupipőkét és Csipkerózsikát, Hófehérkét és a jóságos tündérkirálynőt, és úgy éreztem, csak ők használhattak ilyen mennyei szépségét, földi halandó nem.
Egyszer az öreganyám megígérte, hogy ha meghal, én öröklöm majd a csészéket, s ha nem is abban a szomorú pillanatban, hanem jó pár évvel később, már a ház felszámolásakor, valóban hozzám kerültek ezek az ereklyék.
Csakhogy nálam azonnal használati tárgyakká lettek. Eszem ágában sem volt eldugni őket valami opálos vitrin mögé,
hogy aztán sose lássam, csak különleges pillanatokban az elém kerülő formás kis tárgyakat, főleg, hogy ne ihassak belőlük nap mint nap. Így aztán szépen egy nyitott polcra helyeztem őket, négyet, mert annyi fér a kistányérokkal együtt.
Kettőnek az elmúlt évek során már letört a füle, de az egyiknek visszaragasztottam, a másikat meg anélkül használom, érezve persze némi lelkifurdalást, amikor a fül kicsorbult helye a tenyeremet dörgöli. Szeleburdi mozdulattal vertem arrébb a poharat, mégis örültem, hogy csak egy kis darabja veszett oda, az egész nem hullott ripityára.
Ilyenformán azonban már az én történetem része lett. Az évtizedes emlékekre új emlék rakódik, s ha majd utánam örökli valaki az immár „kis testi hibás” készletet, tán nemcsak a legrégebbi tulajdonosai jutnak róla eszébe, hanem az újabbak is. Így leszünk majd történetté mi magunk is, így kötődik hozzánk is egy puha tenyér, és sejlik fel a kipárolgó kávé gőze felett egy távoli, mégis ismerős arc.
