Egy csapat diák menetel a belváros egyik forgalmas utcáján, elöl a tanárnővel. Nem tudom hirtelen megmondani, miért vagyok biztos, hogy osztálykirándulók, akik valahonnan az ország más részéről érkeztek. Talán, mert mindenfelé forgatják a fejüket, érdeklődők, kíváncsiak. Úgy, ahogyan idegen város idegen utcáit szokás felfedezni, magunkba fogadni és elraktározni az emlékezet mélyebb tárnáiba a most rögzített képeket, hogy valamikor valamiért egyszer majd előhívhassuk.
Bizonyára egy napot töltenek itt. Vélhetőleg úgy állították össze a programjukat, hogy minél több mindent megnézhessenek, minél több helyre eljussanak. Tisza-part, dóm és Dóm tér, Móra Múzeum, Széchenyi tér, városháza, Kárász utca, rektori hivatal, egyetemi könyvtár, Reök-palota, Dugonics tér. Talán, engedve a kalandvágynak, felülhetnek a villamosra vagy a trolira, mert különlegesség ez azoknak az ötödikes-hatodikos forma gyerekeknek, akikről úgy hiszem, egy kistelepülésről érkeztek, ami olyan apró, hogy ott még busz sem jár.
Amikor látom a sétáló gyerekcsapatot, egyszerre sok minden történik a városban. Éppen zajlik egy közgazdász- és egy orvosi konferencia, ülésezik az egyetem szenátusa, a helyi tévé stúdiójában egy vitaműsor felvételét rögzítik. Az itteni laboratóriumokban és kutatószobákban oktatók és tudósok hajolnak kémcsövek és könyvek fölé, s közben szeretnének valamit megérteni a tudomány rejtélyei közül, amelynek a megoldására eddig senki sem talált rá. Egy költő talán éppen nekikezdett a versírásnak, egy újságíró most teszi ki a pontot oknyomozó cikkének végére, amelyen hónapokig dolgozott. A klinikákon egyidejűleg számtalan műtét zajlik. Betegek életét szeretnék megmenteni, vagy egyszerűen visszaadni az egészségüket.
Mennyi minden történik egyetlen nap alatt ebben a városban!
Az emberek beleszeretnek egymásba, megcsalnak, elárulnak valakit, segítenek egy hozzájuk közel álló embernek, autót és ingatlant vásárolnak, pereskednek a bíróságon, kocognak a liget futópályáján, eveznek a Tiszán, fogorvoshoz viszik a gyereket, napközben különösebb ok nélkül felhívják a kedvesüket, mert „hallani szeretnék a hangját”, vagy sétálnak a Stefánián, és közben az jár a fejükben, hogy mi mindent kellene megváltoztatni az életükben.
De térjünk vissza az osztálykirándulókhoz, akik ekkor sétálnak. Könnyen lehet, hogy az egyik csillogó szemű és értelmű fiúcskának éppen ezekben a percekben tetszik meg annyira a város, hogy ekkor fogadja meg: ha törik, ha szakad, ide jön majd tanulni az egyetemre. Eddig nem gondolkozott ilyesmin, most mégis pillanatok alatt kikristályosodnak az elkövetkező évekre szóló tervek. Kémikus, fizikus, biológus vagy kutatóorvos lesz – meglehet, apja a háziorvos azon a kistelepülésen, ahol ezen a reggelen vonatra szálltak –, ám ahhoz, hogy elképzelései valóra váljanak, egyetemi diploma szükséges. Itt szerzi majd meg, a Tisza-parti városban. Nem tudhatja még, hogy külföldön is fog tanulni, dolgozni és kutatni, utána visszatér tanulmányai helyszínére, és a nagy szakmai sikerek itt érik majd.
Nem kizárt, hogy Nobel-díjat kap. Vele lesz tele a helyi és az országos sajtó. Óriási ünneplést tartanak a tiszteletére a rektori hivatal dísztermében, fogadja a polgármester, a Dóm téren pedig tízezer egyetemi hallgató köszönti az immár világhírű professzort.
Nem tudom, hogy így lesz-e. A belváros forgalmas utcáján sétáló osztálykirándulók egyikének a fejében akár ezek a komoly elképzelések is megfogalmazódhatnak, amiről másnak sejtelme sem lehet.
Sokféle módon készül és készülődik a jövő.