Ma tíz éve, hogy az első riportfilm bemutatta a bicskei gyermekotthon valóságát. Tíz éve annak, hogy az ország először szembesülhetett azzal, mi történt azokkal a gyerekekkel, akiknek az államnak kellett volna biztonságot adnia. Azóta sok minden történt.
Bicske neve bekerült a magyar közéletbe, vizsgálatok, büntetőeljárások és ítéletek követték egymást, majd évekkel később egy kegyelmi ügy miatt az egész ország újra szembesült azzal, hogy a gyermekvédelemben történtek következményei korántsem értek véget.
Mégis, ezen a tízéves évfordulón én nem elsősorban azt szeretném felidézni, ami történt. Sokkal inkább arról szeretnék beszélni, ami azóta sem történt meg.
Arról, hogy mi lett velünk.
Mert amikor tíz évvel ezelőtt először megjelentünk a nyilvánosság előtt, még sokan közülünk nagyon fiatalok voltunk. Ma már felnőtt emberek vagyunk. Közben eltelt egy évtized, de az, amit gyerekként átéltünk, nem múlt el.
Egy gyermekkorban elszenvedett trauma nem marad ott az intézmény falai között. Az ember magával viszi.
Belekerül a kapcsolataiba, a bizalmába, a magányába, abba, ahogyan saját magára és a világra tekint. Van, akinél évekig alig látható, másnál egész életén át meghatározza, hogyan tud élni.
Talán kívülről nehéz ezt megérteni. És talán nem is lehet teljesen. Aki nem élt gyermekotthonban, aki nem tapasztalta meg, milyen az, amikor egy gyermeknek nincs hová hazamennie, és amikor azoknak kellene vigyázniuk rá, akikben meg kellene bíznia, annak nehéz elképzelnie, mit jelent mindezt felnőttként továbbvinni.
De talán nem is kell mindent átélnünk ahhoz, hogy megértsünk valamit a másik ember fájdalmából.
Elég lehet hozzá egy egyszerű gondolat: mi lett volna, ha velünk történik?
Mi lett volna, ha azon a helyen mi vagyunk a gyerekek? Ha nincs mögöttünk család, amelyhez hazamehetünk? Ha nincs egy biztos pont, ahová visszavonulhatunk? Ha azok, akiknek hinnünk kellene, éppen ők okozzák a legnagyobb sebeket?
És talán még fontosabb kérdés: mi lett volna, ha mindez megtörténik velünk, majd tizennyolc éves korunk után egyszerűen azt mondják, hogy most már felnőttek vagyunk, oldjuk meg?
Sokunk életében valami ehhez hasonló történt.
Éppen ezért tíz év után sem tudok úgy nézni Bicskére, mint egy lezárt történetre. Számomra és sok érintett számára ez nem egy régi ügy. Nem egy dokumentumfilm, amelyet tíz évvel később újra le lehet játszani. Nem egy politikai történet, amelynek megvan a maga kezdete és vége. Ez a saját életünk része.
És miközben az elmúlt években sok minden megváltozott körülöttünk, egy dologban még mindig várakozó helyzetben vagyunk:
várjuk, hogy a magyar állam valódi, érdemi felelősséget vállaljon azokért az emberekért, akiknek gyermekkorában nem biztosította azt a védelmet, amelyet biztosítania kellett volna.
Nem gondolom, hogy ezt egyszerű lenne megtenni. Egy államnak számtalan jogi, intézményi és pénzügyi kérdéssel kell szembenéznie. De van valami, ami ezeknél is fontosabb: hogy közben ne felejtse el, kikről szól mindez.
Emberekről.
Olyan emberekről, akiknek nem lehet visszaadni a gyermekkorukat. Nem lehet visszaforgatni az időt, és nem lehet kitörölni azt, ami megtörtént. De lehet tenni azért, hogy a következményekkel ne kelljen egyedül maradniuk.
És itt van az a pont, ahol szerintem mindannyiunknak van valamennyi felelősségünk. Nem azért, mert bárki, aki kívülről szemléli ezt a történetet, felelős lenne azért, ami Bicskén történt. Nem az. Hanem azért, mert egy társadalom azt is megmutatja magáról, hogyan bánik azokkal, akik már egyszer elveszítették a biztonságukat.
Lehet, hogy sokan nem tudják, hogyan lehet segíteni egy gyermekotthonban felnőtt embernek. Lehet, hogy nem tudják, mi lenne a helyes jóvátétel. Lehet, hogy nem ismerik az állam felelősségének jogi részleteit. Én sem várom el senkitől, hogy mindenre tudja a választ.
De azt remélem, hogy egy dolgot mindenki meg tud érteni:
nekünk nem arra van szükségünk, hogy sajnáljanak bennünket. Arra van szükségünk, hogy komolyan vegyenek minket.
Hogy amikor azt mondjuk, mire van szükségünk, meghallgassanak. Hogy ne mások döntsék el helyettünk, mi szolgálja a jóvátételünket. Hogy felnőttként, jogaik birtokosaként tekintsenek ránk, ne örökre gyermekvédelmi esetként.
Mert talán éppen ez lehetne az egyik legfontosabb változás tíz év után: hogy az állam ne csak beszéljen az érintettekről, hanem beszéljen velük.
A jóvátételnek szerintem nem az a lényege, hogy valaki valamit „ad” nekünk. Nem ajándékot várunk. Nem kegyet kérünk. Hanem annak az elismerését, hogy egy állami rendszerben elszenvedett sérelemnek felnőttkorban is lehetnek súlyos és tartós következményei, és hogy ezekkel a következményekkel szemben az államnak is van felelőssége.
Ennek az elismerésnek pedig része kell legyen az önrendelkezés.
Hadd mondjuk el mi, akik ezt átéltük, hogy mit jelent számunkra a jóvátétel. Hadd legyen lehetőségünk arra, hogy ne rólunk, hanem velünk együtt szülessenek döntések.
Talán ezért is olyan nehéz számomra, hogy tíz év elteltével még mindig olyan jelképes ügyekben is várakoznunk kell, mint Vásárhelyi János állami kitüntetésének kérdése. Az ember ilyenkor nem pusztán egy kitüntetésre gondol. Hanem arra a gyermekre, aki egykor ott állt egy olyan intézményben, ahol biztonságban kellett volna lennie. És arra gondol: vajon mit érezhet, amikor azt látja, hogy annak az embernek az állami elismerése még mindig ott van a rendszer nyilvántartásában?
Lehet erre jogi válaszokat adni. És természetesen szükség is van rájuk. De van egy másik válasz is, amit talán mindannyian értünk: vannak helyzetek, amikor egy államnak nemcsak a jogszabályokat kell ismernie, hanem azt is meg kell értenie, milyen üzenetet küld a döntéseivel azoknak, akik már egyszer elvesztették a bizalmukat benne.
Tíz év telt el az első riportfilm óta. Sok minden megváltozott.
De ha megkérdezzük azokat, akiknek az életét Bicske alapjaiban változtatta meg, talán nem az lesz az első válaszuk, hogy mennyi minden történt azóta. Hanem az, hogy mennyi mindennek kellett volna még megtörténnie.
Én nem haragot szeretnék hagyni az emberekben ezen az évfordulón. Hanem egy gondolatot.
Azt, hogy minden gyermek, aki ma egy gyermekvédelmi intézményben él, egyszer felnőtt lesz. És ha ma nem tudunk neki biztonságot, figyelmet és valódi védelmet adni, annak a következményeit nem lehet majd azzal elintézni, hogy tizennyolc éves korában kilép az intézmény ajtaján.
A gyermekkor egyszer véget ér. A következményei nem feltétlenül.
És talán éppen ezért nemcsak az a kérdés, hogy mit tanultunk Bicskéből. Hanem az is, hogy mit teszünk most azokért, akik tíz évvel ezelőtt még gyerekek voltak.
Én pedig szeretnék hinni abban, hogy ebben az országban vannak még emberek, akik erre nem azt kérdezik majd, hogy „miért nekik?”, hanem azt: „Mit tehetek azért, hogy nekik egy kicsit könnyebb legyen?”
Mert tíz évvel ezelőtt egy riport megmutatta Magyarországnak, mi történt Bicskén. Talán most eljött az idő, hogy tíz év után Magyarország megmutassa, mit kezd azokkal az emberekkel, akik mindezt túlélték.
Nem kell mindannyiunknak ugyanúgy gondolkodnunk.
Nem kell mindannyiunknak ugyanúgy segítenünk.
De talán elég, ha egy pillanatra megállunk, és belegondolunk: ha az a gyermek ott, Bicskén, valaha én lettem volna, vajon ma, kereken 10 évvel később, mit várnék az államtól?
A szerző a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthonban elkövetett pedofil bűncselekmények egyik túlélője és áldozata, aki elsőként tett feljelentést az intézmény igazgatója, Vásárhelyi János ellen.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
