Akkor rögzítsük: megtörtént, ami megjósoltatott, októberre Magyarország második legnagyobb tava, a Velencei-tó egyszerűen elpárolgott.
Most, hogy írom e sorokat, az agárdi vízmérce 6 centit mutat; de tartok tőle, hogy mire olvassák, lesz az öt is. Bár innentől már szinte mindegy is, hogy mennyi nedvesség csillog még a latyak tetején.
Ha a közeledő tél is olyan száraz lesz, mint a tavalyi (minden jel szerint az lesz, egy csepp eső sem esett szeptemberben), és a nyár is olyan aszályos lesz, mint amilyen most volt (az elmúlt sok év tendenciája alapján ez evidensnek tűnik), úgy a jövő nyár elején még csillogni fog valamicske nedvesség a mederben, de az átlagos napi fél-egy centis párolgással számolva június közepére-végére csontra szárad a meder.
Legfeljebb az 50 milliárdból megépített kajakcentrum kikotort pályáján lesz egyméteres víz, az más kérdés, hogy versenyt már nem lehet tartani, mivel a felvezető hajók nem tudnak közlekedni, továbbá a versenyzők keze vállig lerothad, ha beleér a szervesanyag felhalmozódástól méregzöld, mikrobákkal teli vízbe.
Idővel jönnek a pionírnövények, majd néhány év, és a tóparti nádasok helyét elfoglaló százmilliós luxuskérók egy szikes-füves időszakos vizes mocsárra néznek. Itt és máshol is, felkészül például a Balaton déli partja.
Hogy jutott ide az ország?
Az üvegházhatás és a globális felmelegedés nagyjából a 90'-es évek óta közismert, tudományos tény. Azonban a közoktatás meggyengülésével kialakult egy hatalmas és sajna választójoggal rendelkező réteg, amely tudósok helyett rendre nagypofájú politikai marketingügynököknek hisz.
Mivel korábban még nem voltak közvetlen jelei a közeledő bajnak, így a politikai elit simán játszhatta a hülyét, és ciklusról ciklusra elodázták a felkészülést. Végül a rendszerváltó ún. elit csődtömegét betetőzte a NER, amikor pedig az EU-s pénzbeáramlásnak köszönhetően bőven lett volna forrás a vízgazdálkodásra.
Ehelyett egy politikai gnóm és parazita sleppje „utánunk az aszály” alapon sietősen felélt, amit csak tudott, a mezőgazdaság modernizálása, vízutánpótlás, árvízi tározók, városoknál esővíztározók kiépítése helyett a forró nyarakban grillezőként üzemelő térköves terekkel, vízzabáló akkumulátorgyárakkal, pénzzabáló stadionokkal építette teli az országot, illetve „nemzeti nagytőkéseket” meg lojális propagandista idiótákat etetett két marokkal.
Hogy mást ne mondjak, csak a Rákay Philipre elvert milliárdokból jó eséllyel kiépíthető lett volna a Velencei-tavi vízpótlás első pár kilométere.
Immáron csak annyi tiszteletteljes, konstruktív javaslatom lenne, hogy a Velencei-tó kiszáradó medencéjét egy-egy fideszesről nevezzék el. Mondjuk legyen Orbán-lapos, Kövér László-katlan, Tessely-szikes, esetleg L. Simon László tikkasztó. A kiszáradt velencei parton lehet egy jókora szabadtéri mozit építeni, és 0–24-ben folyamatosan a „Most vagy soha!”-t játszatni, hogy a helyiek lássák, mit kaptak a tó helyett.
Sajnos a sok szellemi honvédő Kovács 4567 Józsiról nem készült blockbuster akciófilm-műremek, mint a „Most vagy soha!”. Azonban azt se hagyjuk ki, hogy a Velencei-tavat Evian ásványvízzel is föl lehetne tölteni abból a pénzből, amit a NER ilyen netes zombik kitenyésztésére költött.
Akik – nyilván ezt az írást olvasva is – bedobják a „jaj hát régen is volt ilyen, a tó százötven évenként kiszárad, hiszen anno a fehérvári huszárok gyakorlatoztak a kiszáradt mederben” közhelyet. Nos, egyfelől olvassák el Láng István akadémikus megannyi tanulmányát a klímaváltozásról (nem fogják), amiből kiderül, hogy a jövőben a Leopard nehézpáncélosok is bízvást gyakorolhatnak a tómederben.
Ami talán nem is lenne nagy baj: anno a kiskunsági, hortobágyi nemzeti park is úgy jött létre, hogy a túzokok és más vadmadarak is kibírták az évi egy Pajzs hadgyakorlatot, cserébe az év többi részében a lábát nem tehette be a területre a nagyérdemű; szóval így a velencei-tavi madárrezervátum is megmaradhat, sőt. Éppenséggel ha a tó időszakosan vizes lesz – ilyenek tipikusan a Kiskunság szikes tavai, népnyelven székek –, úgy a régió egyik legnagyobb őszi-tavaszi átvonuló madárpihenője lehet a terület.
Azért csak az egyik, mivel a másik alighanem a Balaton déli partjából lehet kábé ugyanígy.
A Balaton most van abban a helyzetben, mint öt-nyolc éve a Velencei-tó volt, bár almát nem célszerű össszehasonlítani kardántengellyel (a Balatonnak van úgy-ahogy vízutánpótlása), ám a helyzet ott is rohamosan változik.
Az ellopott tó partján a Balaton x tízezer parti ingatlantulajdonosa most kábé dülledt szemmel nézi, hogy a fövennyé lett parton az sétál be a meder felől a háza elé, aki akar.
A privátkempingben napozó NER-titán jogászkodhat, ám hiába: az ugyanis jogilag tómeder, azaz köztulajdon, szóval innentől szabad a járás-kelés a gondosan elkerített NERgarden előtti mederben.
Kivételesen érdemes tartalékolni a kárörvendést. A balatoni vízpartot lenyúlók jeremiádája egy sokkal nagyobb baj kísérőzöreje: itt az aszály, az elkövetkező évtizedek legkomolyabb kihívása, amihez képest a magyar történelem nagy kataklizmái is múló tinédzserpattanásoknak fognak hatni.
Mindenesetre az egykor fideszes plakáton rikoltó félmeztelen kisfiú (a plakát amúgy a politikai pedofília igazi klasszikusa) időközben felnőtt. Ma is van oka üvölteni. Az a baj, hogy a jövő sajnos tényleg elkezdődött.