Az Európai Unió hosszú évek után ismét komolyan beszél a bővítésről, ám minél közelebb kerül a döntésekhez, annál világosabbá válik, miért halogatta azokat ilyen sokáig.
A héten az Európai Bizottság új javaslatokkal állhat elő arra, miként lehetne úgy új tagokat felvenni, hogy közben ne bénítsák meg a huszonhetek döntéshozatalát. A probléma ugyanis már régóta ismert:
az EU geopolitikai okokból bővíteni akar, intézményileg azonban alig készült fel arra, hogy harminc vagy még több taggal működjön.
A gordiuszi csomót az teszi különösen nehezen átvághatóvá, hogy egyszerre kellene gyorsítani és szigorítani. Oroszország ukrajnai háborúja óta Brüsszel stratégiai kérdésként kezeli Ukrajna, Moldova és a Nyugat-Balkán közeledését. Közben a jelenlegi tagállamok egy része attól tart, hogy az új belépők tovább növelik az egyhangúság miatt amúgy is gyakran akadozó döntéshozatal problémáit.
Innen származik az a gondolat, hogy az új tagok egy ideig korlátozott vétójoggal csatlakozzanak, illetve bizonyos jogaikat könnyebben lehessen felfüggeszteni, ha később eltérnének a belépéskor vállalt demokratikus normáktól.
Ez elviekben észszerű kompromisszumnak tűnik, politikai szempontból azonban veszélyes precedenst teremtene az első és másodosztályú tagság között.
Miért mondana le egy csatlakozó ország önként olyan jogokról, amelyekkel a régebbi tagok szabadon élhetnek? És meddig tartana az átmeneti állapot?
A csatlakozásra váró nyugatbalkáni államok közül Montenegró áll a legjobban: az ország megnyitotta mind a 33 tárgyalási fejezetet, ezek közül 18-at ideiglenesen le is zárt, és az EU megkezdte a csatlakozási szerződés előkészítését. Albánia gyorsan halad, de egyelőre jóval hátrébb tart, és Podgoricának nehéz is lenne elmagyarázni, miért kellene bevárnia Tiranát.
Ukrajna még nagyobb dilemma. Kijev uniós tagsága politikai és stratégiai értelemben erős üzenet lenne Moszkvának. A gyorsított csatlakozás azonban egészen más kérdés. Egy ekkora, háborúban álló, hatalmas mezőgazdasági szektorral rendelkező ország belépése alapjaiban változtatná meg az uniós költségvetést, az agrártámogatásokat és a kohéziós pénzek elosztását. S nem csak Magyarország nem lelkesedik a gyorsított tagságért, Németország és más nettó befizetők sem, hiszen alapjaiban kellene átírni a jelenlegi finanszírozási rendszert.
A legkényesebb ügy mégis Szerbia.
Ursula von der Leyen legutóbbi balkáni körútján Albániát, Koszovót, Montenegrót és Észak-Macedóniát kereste fel, Belgrádot kihagyta. A Bizottság ezt az október 25-i szerb választással magyarázta, s jelezte, hogy később sor kerülhet a látogatásra. Ugyanakkor meglepő lenne, ha tényleg csak erről lenne szó. Brüsszel egyre kevésbé hagyhatja szó nélkül a szerbiai jogsértéseket, azt, hogy a már kormányfőjelöltként induló Aleksandar Vučić és a diákok teljesen egyenlőtlen körülmények között készülhetnek a voksolásra.
A választás ezért az uniós csatlakozás szempontjából is határvonal lehet. Ha súlyos és dokumentálható választási visszaélések történnek, Brüsszel végképp nem tehet úgy, mintha a szerb csatlakozási folyamat a szokásos mederben haladhatna tovább. Egy olyan ország felvétele, amelyben a jogállamiság, a sajtószabadság és a választások tisztasága körül tartós kételyek vannak, az EU saját hitelességét kezdené ki.
Csakhogy Szerbiát egyszerűen leírni sem lehet. Az ország földrajzilag, gazdaságilag és történelmileg a Nyugat-Balkán központi állama. Ha Brüsszel végleg becsapja előtte az ajtót, Moszkva és Peking készségesen nyit másikat.
Az orosz kapcsolat továbbra is erős, Kína pedig évek óta beruházásokkal, infrastruktúrával és politikai támogatással építi jelenlétét. Egy elszigetelt Szerbia aligha válna demokratikusabbá és nyugatibbá attól, hogy az EU hátat fordít neki.
Itt mutatkozik meg a bővítési politika valódi dilemmája. Brüsszelnek egyszerre kell hitelesen ragaszkodnia saját demokratikus feltételeihez, és nyitva tartania az európai utat a szerb társadalom előtt. Vučić rendszerét nem lehet összekeverni Szerbiával. Az EU érdeke az, hogy a szerbek számára látható maradjon: létezik más jövő is, mint az örökös lavírozás Moszkva, Peking és Brüsszel között.
Az Uniónak közben saját korábbi tapasztalatából is tanulnia kell. Éppen most próbálja helyreállítani azt a döntéshozatali képességet, amelyet az egyhangúság rendszeres politikai fegyverként való használata meggyengített.
Érthető tehát, hogy Brüsszel, miután végre megszabadult Orbán rezsimjétől, nem akar újabb olyan tagot felvenni, amely rövid időn belül belülről kezdi blokkolni a közös politikát.
A megoldás mégsem lehet az, hogy Európa köré újabb fal épüljön. A bővítés gordiuszi csomóját úgy kell átvágni, hogy közben a kötél két végét se veszítsék el: az EU demokratikus szabályait és Európa geopolitikai érdekeit.