Színházbolond voltam már akkor is, és a műsoros lokált a színház vadhajtásának, törvénytelen testvérének tekintettem, ami kiszámíthatatlan, az érték keveredik benne a gagyival, de általában még akkor is elementáris hatású. Aki ilyen helyen, pincérek és vendégek mászkálása, pohár és tányércsörgések közepette, gyakran erősen piás vendégek között megmarad a pódiumon, az tud valamit. Hiszen gyakran az nagy eredmény, ha a műsorra rámeredve egy férfi leveszi barátnője combjáról a kezét.
Farkas Gábor, művésznevén Gábriel, annyit tud, hogy miatta a műsor elején hozott meleg vacsorájához egy fiatalember hozzá sem nyúlt, a szünetben ette inkább, nyilvánvalóan totálisan hidegen. Történt mindez az Orfeumban, ami hiánypótlóan igyekszik feleleveníteni azt a sok tekintetben letűnt, legendás világot, ami annyira hozzátartozott Pesthez, írók, költők, zeneszerzők tömegét ihlette meg. Tulajdonképpen a nappali kávéházak mondén "meghosszabbításai" voltak ezek a mulatók, melyekben szintén nagy élet zajlott.
Különös, hogy ezek jelentős része megmaradt a szocializmusban, a lepukkantság közepette jólétet, egy boldogabb világot imitálva. Zömében magyarok jártak ezekbe, hiszen nem is sok külföldi lézengett errefelé. Amikor éppen, hogy csak megtűrt dolognak számított a jazz, az éjszakában remek muzsikusokat, énekeseket lehetett hallgatni. És találkozni lehetett egy olyan miliővel, ami nagyon elütött a mindennapoktól, gazdagságot, olykor eufórikus mámort imitált, kötöttségek helyett szabados, könnyed, örömmel teli életet hirdetett.
Nem véletlen, hogy nagy baj idején is virágoznak az ilyen helyek, gondoljunk csak a klasszikussá nemesedett Kabaré című filmre, ami a harmincas évek fasizálódó Berlinjének tomboló lokálvilágát eleveníti fel, és tükrözi, mesterien.
Aki azt hiszi, hogy egy ilyen bár nem mutatja meg meglehetős pontossággal milyen is a társadalom, az téved. Amikor valaha Borbély Vali, akit a Jancsó Miklós filmek meztelen szereplőjeként is lehet ismerni, csak fél sztriptízt csinálhatott Budapesten, de a Balatonnál csinálhatott teljeset is, az jelezte a szocializmus diszkrét báját, amikor már lazultak is a dolgok, de azért még nem igazán. És akkor "hivatalosan" nálunk egyáltalán nem voltak örömlányok, de a lokálok egy részében fellelhetők voltak, vagy a pincér némi juttatásért pontosan tudta, hogy kik azok a táncoslányok akik kaphatók ilyen tevékenységre. Ez pontosan azt mutatta, hogy bizonyos dolgok külön juttatásért, pult alól voltak beszerezhetők.
Elkaptam ennek a világnak a végét. A rádióban órás műsort, a tévében kétszer ötven perces dokumentumfilmet készítettem róla. Akár napi két műsorral működött a Moulin, a Maxim, nagy lokál volt még a Lidó, a margitszigeti Thermál, a Béke Orfeum, és rengeteg kisebb volt, a Savoy, a Tavasz, az Astória, a Pigalle, a Casanova. A Penta Szállóban ugyanúgy volt éjszakai műsor, mint a Volgában, vagy éppen a Hungáriában. És mindegyikben érdekes fazonok voltak a fellépők, gyakran a közönség tagjai egyaránt. Jó színház volt. Szinte nyomtalanul eltűnt.
Sziklai Ildikó gondolt egyet a csapatával, megnyitotta az Orfeum nevű helyet, és érvényesen hozta vissza a múltat. A hely zászlóshajója pedig Gábriel, akit annyira érdekel ez a letűnt, és ma is érvényes világ, hogy már a diplomamunkája is az volt, hogy performance-t hozott létre a Moulin Rouge-ban. Később a mulató felújítása utáni első műsort végig konferálta, énekelte, táncolta, mindennek a motorja volt.
Most hosszabb kihagyás után újra műsorra tűzte a Liza Minelliről szóló, Liza&Me című estjét. Önkéntelenül is odavitt a lábam. Nem bántam meg. Gábriel egy személyben annak a világnak a megtestesülése, amiről eddig szó volt. Olyan, mintha beleszületett volna. Természetesebben áll rajta a szmoking, mint másokon a farmer. Magától értetődően elegáns. Még a keménykalapja is szinte önálló életre kell, az is kifejező erővé válik. Tudja, hogy ez a műfaj közvetlenséget, személyességet igényel, képes úgy énekelni, hogy közben minden egyes vendégre ránéz, sőt, a szemébe néz, bárki azt érezheti, hogy most pont neki dalol. Közben megdicséri a személyzetet, a héttagú zenekart, a világosítót, állandóan kontaktust teremt, de nem édeskés, dicsérete is olykor szarkasztikus, így is inspirál vele, és közben inspirálja saját magát. Kicsit elfogódottan kezd, tán izgul, amíg nem sikerül bemelegíteni saját magát és a publikumot egyaránt. De aztán mind jobban elszabadul. Játékos és évődő. Vagy éppen súlyos drámát visz a dalokba. Kis semmiségnek látszó nótával akár létkérdéseket feszeget. Máskor gyerekként hancúrozik, féktelenül ugrabugrál, behancúrozik a vendégek közé is, a Muppet Show viháncoló stílusát bolondozva ötvözi Minelli világával. Parodizálja is őt, éktelen, sipítozó fejhangokat használ, kényeskedik, vonagló mozdulatokat tesz, és közben lerí róla, hogy imádja ezt a nőt, akivel egyszer találkozott is, aki miután látott Gábrielről felvételeket, egyik dalát neki ajánlotta budapesti koncertjén.
És Gábriel énekli az egyik dalt a másik után, összekötőszövegeiben angolról magyarra vált, hogy mindenki értse, és nem kíméli a hangját, úgy kiereszti, hogy repedhetnének tőle a falak. De mégsem erőből dolgozik, abszolút érzékeny és halk is tud lenni, bár kétségtelenül kedveli a rikító színeket, mer túl sok lenni, és van, akinek már túl sok is. De nem baj, ő ilyen, és rajongó tábora van, ha nem is lett celeb. Szinte megnő, ahogy a Kabaréból, vagy a Chicagóból énekel, kiterjeszti a százötven személyes helyiség határait. És közben mégis intim marad. Visszahoz valamit a múltból úgy, hogy az most is lenyűgözően érvényes.
Zsámbéki Gábor, miután átvette a színikritikusoktól kapott életműdíját, tanácsolta lényeglátóan azoknak, akik elégedetlenek azzal, ami most van, hogy próbáljanak olyan helyeket keresni, ahol mikroklímákat lehet teremteni. Az Orfeum sok jelentős művész fellépésével, biztos ízlésű vezetéssel, egy ilyen mikroklímává vált.