Ugrás a Mariana-árokba
Felmentem Budapestre, találkozóm volt a belvárosban a graffitis barátaimmal a CFS csapatból. Éppen valami munkára készültek, egy nagy tűzfalfestésre a belvárosban. Egy stúdióban gyülekeztek, ment a keverés és pakolás, mikor beléptem. Gratuláltak, meg örvendtek, de gyorsan lelohadt a lelkesedés, amikor elmondtam nekik, milyen szituációba keveredtünk. Arra emlékszem csak, hogy mindenki elnézett valahová, mindenki mellém vagy mögém. Ezt a sajátos elnézést lehet látni, gondolom én, katasztrófáknál, háborúban, megkönnyebbüléssel keverve, hogy nagyon sajnálom ami a másikkal esett meg, de boldog is vagyok (tudat alatt...), hogy nem én vagyok érintett. Néma csend volt a stúdióban, itt is éreztem világosan, fel kell nőnöm, senki nem segíthet, ez az én, ez a mi történetünk. Én sem jajveszékelek mások halálakor, vagy ha valakivel iszonyú dolog történik. Egy-két óráig lehetek csak a vonaton, de a halotti tor után, már csak a közeli hozzátartozók szeme könnyes. Fekete Valér Sior Down-szindrómás kisfiának története, melyben a szerző terápiás utazásra megy családjával, ahol kiderül, hogy nincsenek véletlenek. Ötödik epizód.
