Ausztria kellemesen gazdag ország, Linz kellemesen szép város, magától értetődne hát, hogy az ottani Crossing Europe kellemes filmfesztivál legyen. Az utcák a vetítésekre terelnek, és megfordítva, a mozikból kilépve még sokáig az lehet az érzésünk, hogy filmes térben járunk. Általában kisebb fesztiválok képesek elővarázsolni ezt az atmoszférát, amelyek számára nem lényegesek a világpremierek, a sztárok, az állandó, lihegően fontoskodó nyüzsgés, nem kell leteríteniük piros szőnyeget. Az egyetlen feladat a kortárs filmkultúra közvetítése.
A Crossing Europe azt vállalja, hogy európai merítéssel, értékes, de nehezebben forgalmazható filmeken keresztül képet adjon a kontinens meghatározó társadalmi problémáiról, független, fiatalos mozgóképes áramlatairól.
Idén a dokumentumfilmes versenyprogram kínálta barangolást választottam. Nem bántam meg, magas színvonalú volt a program. És aktuális kérdéskörök – ökológiai válság, transzneműség, egyenlőtlenség, bevándorlás, háború – mély boncolgatása mellett ismét rávilágított, hogy a dokumentumfilm mindinkább tágítja határait. Nem láthattunk hagyományos, „beszélő fejes” feldolgozást. A filmek többsége a szituáció-, hőskövető módszert képviselte, amelyhez nagyon erős bizalmi kapcsolat szükséges az alanyok és a filmesek között. Az operatőri teljesítmények az érzékletes közegábrázolásban egymást múlják felül, korábban elképzelhetetlen intimitású történéseket, beszélgetéseket sikerül fölvenni. Olykor már szinte gyanús, mennyire stimmel, a helyén van minden, a témák már-már játékfilmes dramaturgiával bontakoznak ki a vásznon. Könnyű lenne arra következtetni, ez a típusú dokumentumfilm erősebb hatású, mint a szociális témájú játékfilmek többsége. Mégis mintha rendre maradna valami a tárgyszerűség ridegségéből, partikularitásából, ami gátolja az átlendülést az esztétikai sűrítésbe. De nem is ez a cél.
Somogyvári Gergő filmjének sikere, a legjobb dokumentumfilm díja nem volt meglepő. A Fanni kertje a Verzió Filmfesztivál óta gyűjti be a nézői, kritikusi és zsűris elismeréseket. A transznemű fiatal és egy hajléktalan, összetákolt erdei viskóban élő férfi közös élete, amelyet négy évig követtek az alkotók, meglepően sok szinten mozgatja meg társadalmi és emberi érzékenységünket, a világon kívülre kerülés elgondolkoztatóan mosódik össze benne a világból való kivonulással, a végpont az új kezdettel. És mindez az idei linzi mezőnyben „csak” egy szűk karhossznyi diadalhoz volt elég. Csupán a természetbe menekülés témakörében is két nagyszerű munka szorongatta. A finn Volt egyszer egy erdő (r.: Virpi Suutari) emlékezetes képekben jeleníti meg fiatal természetvédők tevékenykedését, míg a lengyel Erdő (r.: Lidia Duda) a lélekromboló civilizáció elhagyásának fájdalmas, filozofikus reménytelenségű húrjait pengeti. Az erdő az utolsó menedék a modern társadalom számkivetettjeinek. Akik a küzdelmet választják a társadalomban, mint a francia Határállapot (r.: Nicolas Peduzzi) pszichiáter hőse, nem lelnek támogatásra, közegük csupán nagylelkűen elfogadja hősies kitartásukat.
Nem lepett volna meg, ha az ukrán–orosz háborúval foglalkozó kanadai–francia–ukrán produkció, az Elfogott hívások (r.: Okszana Karpovics) kapja a kategóriadíjat, de a zsűri másképp döntött. Szerencsére. A háború egy külön téma, állami tömeggyilkosság, amely nem versenyeztethető. A tiltakozás legmegrázóbb formáiban sem. A film agyonpusztított ukrajnai tájakat, városrészeket mutat, miközben orosz katonák és családjuk lehallgatott mobilbeszélgetéseit halljuk. Vannak, akik büszkék a gyilkolásra, fosztogatásra, mások próbálják kijózanítani feleségüket a propaganda jelszavaiból vagy halálukat várják. Embertelenség, sárba taposott emberség. Iszonyat. Menekülni előle egy erdőbe! Vagy a legközelebbi kávézóba. De nem enged el.
