Állam és család

Gyermekkoromban magam is kapcsolatba kerültem a családon belüli erőszakkal, csak látszólag lepett meg azonban, amire Gurmai Zita EP-képviselő Strasbourgban felhívta a figyelmet; tudniillik, hogy egyelőre Magyarország is adós az isztambuli egyezmény ratifikálásával. Az egyezmény értelmében az azt aláíró államoknak lehetőségük nyílik arra, hogy a családon belüli erőszak áldozatait megvédjék, illetve az elkövetőket megbüntessék.

De miért is tűzné napirendre ennek az egyezménynek a ratifikálását az a törvényhozási többség, amely már az alkotmányügyi bizottságban megpróbálta lesöpörni az asztalról a családon belüli erőszak szankcionálását szorgalmazó ellenzéki javaslatokat? Mit várhatunk attól a parlamenti gépezettől, amely e közérdeklődésre számot tartó, sokakat érintő problémakör megvitatását szándékosan éjszakára időzítette? És miért lennének túlzott elvárásaink azzal a frakcióval kapcsolatban, amelynek soraiban ott ül Varga István; az a fideszes képviselő, aki a családon belüli erőszak problémáját emlékezetes módon a magyar nők gyermekvállalási hajlandóságával kötötte össze?

A legszomorúbb az, hogy érteni vélem a magyar kormányzat szemléletét. Számomra ugyanis evidens, hogy egy ország államformája és a benne uralkodó családmodell között korreláció, összefüggés áll fenn. Amint egy ország hivatalos nevéből törlik a "köztársaság" kifejezést, számítani lehet rá, hogy onnantól házasságot sem egyenrangú, s egymás iránt kölcsönös tiszteletre kötelezett állampolgárok kötnek az anyakönyvvezető előtt. Ha egy állam törvényhozásában mindennapos gyakorlat, hogy a túlerőben lévő többség ellenérveket nem ismerve, voluntarista módon és fölényével cinikusan visszaélve viszi keresztül akaratát, bizony az adott állam családjaiban sem várhat a gyengébbik fél könyörületet. Ahol egy kormányzat megfélemlítéssel, illetve hűbérbirtokok adományozásával igyekszik függőségbe taszítani az állampolgárokat, ott előbb - utóbb a családok szintjén is megjelenik a kiszolgáltatottság. A példa ragadós.

Orbán Viktor kabinetje talán azért késlekedik az isztambuli egyezmény ratifikálásával, mert tökéletesen megfelel céljainak az az avítt családmodell, amelyet többek között még az aggiornamento (megújulás) előtti katolicizmus ihletett. E felfogás szerint a család a szó legrosszabb értelmében a társadalom alapegysége; vagyis oszthatatlan, akár az atom Démokritosznál. Ami ténylegesen annyit jelent, hogy a benne élő egyéneknek a családfő kivételével gyakorlatilag nincsenek jogaik, a női emancipáció pedig szitokszónak számít. Róma persze mára ebben a kérdésben is száznyolcvan fokos fordulatot vett, de az Orbánt támogató magyar klérus a jelek szerint nem érzékeli az idő múlását.

Holott hajthatatlanságuk könnyen visszaüthet rájuk. Az általam ismert legnagyobb formátumú afgán személyiség, Ahmad Sah Maszúd jelentette ki, hogy a közismerten nőgyűlölő tálibok világszerte lejáratják az iszlámot. Én pedig nem kevesebbet állítok, mint hogy hazánkban a Fidesz-KDNP rossz hírét kelti a kereszténységnek. Maszúdról még annyit: a tálibok sosem tudták megbocsátani neki mértékletességét. Mindössze két nappal 9/11 előtt meggyilkolták.