Kiűzetés, csoportos öngyilkossággal

Az öngyilkosság trilógiájának második részét rendezte meg a komoly nemzetközi sikereket elért Mundruczó Kornél a 15 éves Trafóban. A Lengyelországban színpadra állított első résszel, melyben főleg az eutanáziával foglalkozott, már több díjat nyert. A mostani produkció, Demencia címen, a kollektív öngyilkosság témakörét tárgyalja.

Mundruczó Kornél rendező a Demencia előadása előtt átveri a Trafó törzsnézőit, akik a minél jobb helyek érdekében a nagyterem bejárati ajtajára tapadnak, már jóval a kezdés előtt.

Miután tudvalevőleg nem számozottak a helyek, rendre ott tobzódik összezsúfolva a közönség jelentős része, hogy aztán, amikor már lehetőség nyílik rá, némi közelharc árán becsörtessen a helyiségbe, megcélozva a legelőnyösebb székeket.

Erre Mundruczó a hátsó traktus vége felé, egy nyomasztóan szűk, sötét folyosón kezdi el beengedni a publikumot, így aztán lesz utolsó pár, előre fuss. A keskeny, éppen hogy csak megvilágított, lehangoló járatot tekinthetjük akár a pokol bejáratának is, mert kórházi szobába érkezünk, ami tele van magukba zárkózott betegekkel.

Ha a már bejutott néző lehuppan arra a helyére, amiért kellően megharcolt, a színészeket, és az éppen még a színpadra érkező nézőtársait veheti górcső alá.

Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy aki most ideérkezik, az mind ápolt, be kell valahogy illeszkednünk, de azért ennyire nem komoly ez az egész, sőt néha kimondottan mókás, akár a színészek már-már magánemberként üdvözlik az ismerősöket.

Netán szóba is elegyednek velük, ilyenkor lehet látni, hogy azért átváltanak civilre, aztán megint az ideggyógyintézetbe bezárt, kényszercselekvéseket végző lepusztultakat adják, akik közé becsöppennek a publikum újabb és újabb tagjai.

Játszadozás ez a színpad és a nézőtér határainak elmosásával, de aztán olyan megrázó következménye nem lesz.Különösebben nem aktivizálják a publikumot. Az igaz, hogy egy szereplő közülünk érkezik majd a színpadra, jelképezve a kinti társadalom totális elfajzottságát.

A Nagy Ervin által alakított Bartonekről van szó, aki felvágósan élénk színekbe öltözött üzletember, betoppan a klinikára, egy ideig, mint kívülről jött idegen bámulja, mi történik ott, nézi azt a különös zeneterápiát, amit a Rába Roland által játszott Szatmáry főorvos folytat.

Nekifeszülnek a betegek, összeszedik maradék testi- és lelki erejüket, némelyikük hangszeren is játszik, de valamennyien próbálnak énekelni. Kapaszkodnak a hangokba, operettes, könnyed dallamokkal próbálkoznak, egyikük, másikuk már-már bele is feledkezik ebbe, de persze a könnyedség, az elegancia nem sikerül, bár minden szétesettségük dacára, tartás is van a betegekben.

De hát az operett, és legfőképpen Johann Strauss, no meg a leggyakrabban idézett Bécsi vér című műve, mégiscsak leginkább az élet napos oldaláról szól, és közben, akik ezúttal éneklik, a legsötétebb oldalán állapodtak meg.

Ez különös, ordító kontrasztot alkot, Mundruczó nem először alkalmazza, már öngyilkosság trilógiájának első részében, a lengyel TR. Warszavában bemutatott, több díjat nyert, a Trafóban is vendégszerepelt Denevérben ugyancsak ezt tette.

Az is Karácsony este, egy klinikán játszódik. Ahol halálos betegeket, vagy nem csak őket, orvosi segítséggel, de úgy, hogy a végzetes dózist saját maguk veszik be, segítenek át a túlvilágra.

Abban a döbbenetesen fájdalmas produkcióban Mundruczó főleg a családi, egyéni okok szerepét vizsgálta, hogy miért is akar valaki meghalni. Ezúttal pedig inkább a gyalázatos társadalmi tényezők letaglózó ereje kerül górcső alá. Az eredmény pedig nem egyénileg, önként vállalt halál, hanem kényszerítő ráhatástól sem mentes, csoportos öngyilkosság lesz.

A történetben, ami miközben természetesen totálisan fiktív, felismerhető az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet sorsa, ahonnan kiűzték a betegeket, akik közül sokan kivert kutyaként, otthontalanná válhattak.

A Mundruczó és Wéber Kata által írt darabban ez a bizonyos Bartonek vásárolja meg a betegek feje fölül a kórházat, és miután egy ideig fölényes kedvteléssel nézte őket, meg a főorvosnak zsíros svájci állást ajánlott - aki olyan hosszasan azért nem tiltakozik -, minél gyorsabban ki akarja seprűzni valamennyiüket.

Tulajdonképpen a drabális, felháborító, ridegen embertelen, de látszólag a törvény betűinek megfelelő kiűzetés folyamata a produkció. Kiűzetés onnan, ahol eddig is kétes értékű volt a gyógyulás, az élve vegetálásba.

Az elesettség és a kiszolgáltatottság meghatványozása, a haszon, az üzleti érdekek, a betegekről, a soraiból kihullottakról, a valami miatt elgyengülőkről nem megfelelően gondoskodó társadalom farkastörvényei szerint. Amit persze lehet normának, célszerűségnek kikiáltani, ahogy ezt gyakran teszik.

A főorvos kezdetben élénken tiltakozik ez ellen, de van az az ajánlat, amivel meg lehet győzni. A történet, ahogy Munruczónál szokott, szürreálisba hajlik, ami nagyon is naturális elemekkel vegyül.

Elszabadulnak az indulatok, és az ösztönök, galádul, kegyetlen lelki ráhatással íratják alá a betegekkel, hogy gyógyultak, és távozhatnak, de aztán lesz minden irányú testi erőszak, kiszolgáltatott meztelenség, folyik a vér, elszabadul az agresszió, horrorba hajló, akár filmbe átcsapó, majd a színpadra visszatérő jelenetek sorjáznak.

Ez hol izgalmas, olykor vérfagyasztó, máskor meg csak furán kusza, önidézetnek hat Mundruczó más, erősebb rendezéseiből, A jégből, a Frankenstein-tervből, a Szégyenből, a Nehéz istennek lenni című produkcióból egyaránt.

Mintha nem sikerült volna elkészülni a szöveggel, az előadással. Markáns mozzanatok váltják benne egymást kevésbé érdekfeszítő önismétlésekkel.

A színészek a szó szoros értelmében kiteszik a testüket és a lelküket, minden tiszteletet megérdemel az említetteken kívül, Monori Lili, Wéber Kata, Temesvári Balázs, Tóth Orsi, Bánki Gergely, Katona László. Ezúttal is nagyformátumú, talentumos előadásról van szó, mégsem hat olyan fájdalmasan döbbenetes erővel, ahogy Mundruczó több produkciója.