Akar-e az ország tanulni a saját múltjából, akarunk-e szembenézni saját történelmünkkel? Sokadszor teszem föl ezt a kérdést, amelyre sajnos mindig van apropó. Legutóbb a Horthy szobor avatása.
A múlt visszaköszön. A Horthy-korszakban a megosztásra irányuló politizálás mindig is termékeny táptalajra hullt. Könnyedén ki lehetett játszani az urbánusokat a népiekkel szemben, a nemzetieket a "nemzetietlen jöttmentekkel", a magyarokat a szomszédjaikkal szemben. Most sem történik másként. A kormány ma éppen Európával vív terméketlen szabadságharcot a nemzetállamiság megvédése jegyében. De mi értelme megvédeni azt, amit Európában mindenki elismer és tiszteletben tart? S miért harcolni azzal az unióval, amelynek mi magunk is részesei vagyunk, és a támogatásaira támaszkodunk? Nem foghat a macska egeret egyszerre kint és bent.
A hamis nosztalgiázás és ezzel együtt az euroszkepticizmus parazsának fellobbantásával a hatalom újabb frontokat nyitott az amúgy is keményen szétszabdalt és ellenséges hangú hazai közéletben. S hová jutottunk? Csaknem hetven évvel a második világháború befejezése, és tíz évvel az Európai Unióhoz csatlakozásunk után, Horthy szobra előtt tisztelegnek a belvárosi református templomban. S ezzel a szégyenteljes szoboravatással azt a múltat hozzák közel, amely az emberek közötti szolgai hierarchiára épül. Az uram-bátyám világot a nemesi kiváltságokkal és előjogokkal. Azt a politikát, amely a második világháborúba sodorta az országot, és több százezer magyar ember halálához vezetett.
Bizarr, mondhatjuk, ha indulataink lehiggadtak kicsit. Mert mégiscsak a modern politizálás és az internet korában járunk, az Európai Unió része vagyunk, amely alapértéknek tekinti az emberek közötti egyenrangúságot és elutasítja a rasszizmust, az antiszemitizmust, a kirekesztés minden formáját. De azok, akik a Horthy szobor avatásával provokálnak, tudják-e, milyen következményekkel járhat, ha egy megoldatlan konfliktusokkal és drámákkal terhelt korszakot és annak szereplőit követendő példaként csillogtatnak a szemünk előtt? Ha szembesülés helyett hamis propaganda révén találkoznak a múlttal?
Nincs ma még egy ország, amely ennyire becsapottnak és csalódottnak érezné magát, mint éppen Magyarország. Szeretne kilépni önmagából. De honnan is? És hová?
Új kapitalizmusban élünk, végtelenségig gyűrűző gazdasági krízisekkel, munkanélküliséggel, nyomorral, korrupcióval, súlyos etnikai konfliktusokkal, elkeseredett emberek tömegével. A nyugalomról, békéről szóló álmaink eltünedeznek, az európai kulturális hagyományokról szóló narratívák széttöredeznek. Olyan kontinensen élünk, amely forrong, lázad, válságtól szenved, etnikumok, nyelvek, kultúrák és vallások harcaitól, lehallgatási botrányoktól hangos. Mégsem játssza senki az európai hős szerepét, s nem hazudik egy szebb és békésebb múltat saját országának. Hiszen tudjuk: egyenes ívű történelmi fejlődés nem létezik, a történelmi események nem kiszámítható logika vagy parancs szerint emelkednek és hanyatlanak, hanem csaponganak, össze-vissza kanyarodnak, néha káoszba is fulladnak. A Horthy korszak megítéléséről is folytathatunk vitát, törekedhetünk mélyebb megértésére, de nem tagadhatjuk el alapvető jellemzőit, egész antidemokratikus jellegét, s legfőképpen azt nem, hogy politikai vezetői hová juttatták az országot.
Szomorú, hogy újra meg újra le kell írnom: magyar vagyok és európai. Egyszerre kötődöm a hazámhoz és Európához, még ha ezért hazaárulónak nevezhetnek is azok a politikusok, akik a nemzeti identitást a számonkérés eszközeként használják, s büntetnének, mert egyszerre szeretem és tisztelem a nemzeti és az európai tradíciókat. Ők bizonyára nem olvasták Márait, ki nemzetek fölötti hazáról beszélt. Nem barangoltak Prága külvárosának szűk utcácskáin budapesti emlékeken merengve, nem nézegették gyönyörűséggel a toszkán hegyeket, miközben a Dunántúlon tett kirándulások jártak az eszükben. S talán sosem ültek be egy frankfurti kiskocsmába iszogatni, könyvekről beszélgetni, s bámulni az Oktoberfest vendégeit azokkal a végenincs sörökkel a pultnál. Abba a világba vezetnék vissza az országot, amelyet a történelem összezúzott. Ám ott többé nincs helyünk.
Nekünk a mai összetört univerzum maradványai között kell megtalálnunk a magunk modus vivendijét. Egyelőre hitelből élünk, kiadásaink fölvésve az ajtófélfára, onnan nézzük, próbáljuk megérteni a mi küszködő Európánkat, s benne hazánkat, ahol olyan világhírű magyarok éltek, mint a reneszánsz Balassi, az Angliában nevelkedett Széchenyi, vagy a szlovák népdalokat gyűjtő Bartók Béla.
Senki nem védhet meg a kételkedéstől vagy a tévedéseinktől. Jakob Böhme szavaival: aAz ember nem fejtheti le magát a koráról. Csak abban lehetünk biztosak: nem akarunk hazudni sem múltról, sem jelenről. S ugyanezt várjuk másoktól is.
