Bravúr és melléfogás

Vajda János Mario és a varázslóját kiváló előadásban mutatta be az Erkel Színház. Nem mondható el ez Bartók Béla Kékszakállú herceg várára. Galambos Péter rendező ezt a lélek mélyében dúló roppant drámát főképpen külső cselekedetekkel igyekszik ábrázolni, ezzel a megrendültségnek sok árnyalatától fosztotta meg.

Időszerűbb kísérő produkciót aligha találhatott volna az Operaház vezetése Bartók Kékszakállúja mellé az Erkel Színházban, mint Vajda János Mario és a varázslóját. Nem mintha bármiben is "rokonlélek" volna a két darab, de ahogyan 1988 tavaszán, az "ősbemutatón"' is megértette a közönség Thomas Mann novellájának az aktualitását, ma, a viszonylagos szabadság korában, teljes nyíltsággal lehet beszélni a mesterszintű demagógia, a Cipolla nívójú manipuláció, a lélekmérgezés ártalmasságáról.

Vajda János muzsikája mindezt a zene finomságával adja vissza, és ez a titka annak is, hogy a kisopera időtállónak bizonyult, állandó repertoár darab lett. Galambos Péter rendező és munkatársi gárdája remek színpadot teremtett köréje, mondhatni telitalálat a torz figurával, a többnyire kórus kísérte szereplőkkel, hiszen a Mario úgy "kétszemélyes" alkotás, hogy Cipolla mellé az orránál fogva vezetett tömeg uralja a színpadot. Héja Domokos karmester irányításával szépen hangzó a tiszta zenekari teljesítmény is. Hasonlóképpen remek döntés volt az Operaház kiváló nemzetközi rangú basszbariton művészének Cipollává választása. Bretz Gábor behízelgő hangszíne, szép szövegkiejtése, alakító művészete, mintha erre teremtette volna, ami azonban kissé kételkedővé tenné a rendezői fölfogást, az a befejezés. Thomas Mannál Mario fölszított bosszúja nyomán a varázsló meghal, itt megsebesül és talpra áll. A megoldás mégsem teljesen idegen a novella szellemétől, illetve korunktól, mert az agresszivitással mesterszintre emelt tömegpszichózis, mintha ezt látszana igazolni.

Amilyen mértékben kiváló rendezői munka volt azonban a Mario színpadra állítása, ugyanolyan melléfogás a Kékszakállú beállítása. Bartóknak és csodálatos szövegírójának, Balázs Bélának eredeti szándéka a belső, lélektani dráma ábrázolása, egészen magas fokon, amit bizonyít, hogy az évtizedek, (mára évszázad) Bartókot egyetlen operájával is az óriások mellé emelte, a világszínpadon szüntelenül jelen van. Galambos azonban ezt a lélek mélyében dúló roppant drámát főképpen külső cselekedetekkel igyekszik ábrázolni, ezzel viszont a megrendültségnek sok árnyalatától fosztotta meg. Félrevezető az is, hogy Kékszakállú és Judit mintha mindvégig partitúrából olvasná a szövegét, holott minden szava a belsőjükből fakad. Nem szólva olyan mellékkörülményekről, hogy milyen megfontolásból potyognak papírok a mennyből, és a talán legsúlyosabb hibákról. Az opera egyik csúcspontja, amit a zenekari kíséret is kiemel, az ötödik ajtó, amit bizonyít a "Lám ez az én birodalmam,/Messze néző szép könyöklőm/Ugye, hogy szép, nagy-nagy ország" mennyeien fenséges muzsikája. Galambos Péter azonban ezt is külsőségekkel igyekszik kifejezni. Fölgyújtatja a színházterem összes fényeit, mintha a nézőtér volna ez a "bámulatos" táj, és bármilyen szépre sikerült is az Erkel fölújítása, ez torzítja az alkotók szándékát, mert Bartók és Balázs Béla számára ez a motívum is a lélek mélyén bontakozik ki. A befejezés aztán úgyszólván mindent elront. Juditot elnyeli az éjszaka mélysége, még ha a legszebb asszony volt is és örökre a Kékszakállú emlékében őrződik meg, egyike az áldozatoknak, fölfalja a sötétség. Ezzel szemben a végén a herceg vacog a ridegségben, elbúcsúztatott szerelme tér vissza, borítja reá védő köpenyét, ne szenvedjen a ridegségben.

Bármilyen súlyos kimondani, szereposztási tévedés volt, Bretz Gáborra osztani a Kékszakállút is. Gyönyörű basszbariton hang, széles a repertoárja, de Bartók a figurát tudatosan komponálta mély basszusra. Így zeng hűségesen a csodálatos muzsika, ez vitte világsikerre olyan magyar énekes óriásokkal is, mint amilyen Koréh Endre és Székely Mihály volt, majd közelmúltbeli utódaik, Gregor József, Polgár László és Kováts Kolos. Igaz, a tragikus sorsú Kertész István karmester felejthetetlen fölvételén a remek művész házaspárra, Christa Ludwigra és Walter Berryre osztotta a két szerepet, de Berry basszbaritonja is közel volt a zengő mélységhez, Bretz Gáboré viszont túlságosan is világos. Szép hang, szövegkiejtése példás, de nem eléggé tragikus a színe. Gyönyörű Mester Viktória mezzoszopránja is, egyike a magyar operaművészet nagy nyereségeinek, szabadon szárnyal, a zenekari harsogás azonban nagyon sokszor elnyomja ezt a csodát. Nem az orkesztrával van baj. Héja Domokos irányítása fölemelő estét teremt, minden hangszercsoport remekül, kiegyenlítetten szól, felejthetetlen estét ajándékoz, ellenben bármennyire remekül sikerült is a színház fölújítása, valami hiba csúszhatott, nem nagy, de zavaró az akusztikában. Kiderült ez már az ünnepélyes megnyitó előtt, a Háry János fölújításakor is, a zseniális Kovács János pálcája nyomán. Talán ideje volna még szakemberekkel megvizsgáltatni, hol és hogyan lehetne javítani. Sokat használna a nagyra hivatott új Erkel Színháznak.