Ám Forgách, miközben nőként mond novellányi monológokat, nem csak azzal játszik, hogy nőként helyezi magát szituációkba, hanem azzal is, hogy íróként jókora kihívásokat állít maga elé.
Ugyanis teljesen szürreális, mondhatni lehetetlen - hihetetlen, elképzelhetetlen - ötletekkel lép elő mindegyik történetében, mint aki azt kérdi önmagától, vajon el tudja-e adni őket irodalomnak. És el tudja!
Méghozzá határozottan szórakoztatóan. Nincs elmélyülés, filozofálgatás, bölcselmek és egyéb szépírói trükkök - igényes lektűr olvastatja magát a könyvében.
És az olvasó, ha történetesen nő, szép fokozatosan rájön, hogy ezek a női szereplők, kövessenek behódolva bár egy hájas orosz bankfiút, zsíros hajú, büdös eszkimót, legyenek koszosak és rosszszagúak vagy habtiszták és illatosak, szeressék bár emberfeletti fokig a barátnőjüket vagy a vérfertőzés gyanújába is kevert apjukat, netán egy szőrös görög földművest vagy egy hájasan izzadó reinkarnált idegent, ezek a nők csak irodalmi játszásiból nők.
Valójában férfiasan, az érzékszerveikkel szeretnek, az érzéki öröm tartja őket a legirreálisabb kapcsolatuk hatalmában. A történetekben az érzékek teremtenek meghökkentő helyzeteket és egyikükben sincs szemernyi romantika sem. Nők romantika nélkül? Csak orgazmusra kihegyezve?
A tizenkét nő valójában egyetlen férfi, de a történetekben a realitás mesteri varázslattal úszik át Forgách meghökkentő szürreális világába. És ettől talányos és titokzatos mind a 12 történet. (12 nő voltam, Libri Kiadó)
