Ecce homo

Karácsony. A kereszténység nagy ünnepe, Jézus földi születésének, testet öltésének emléknapja. Már legalább is a hagyományok szerint. De mi megtanultunk hagyományokban élni, s olykor tudatosan szemet hunyunk a valóság, az igazság fölött. Szentté, dogmává, és hittételekké emelt legendákban hiszünk, mert a lelkünk sóvárog az ünnepre. Főleg az olyan ünnepre, amely a születésről, a megváltásról, a bűneinktől való megtisztulásról szól.

Igen, tudjuk, hogy Jézus születésének pontos időpontja sem a bibliából nem ismerhető meg, sem történelmi bizonyítéka nincs. I. (Szent) Gyula pápa csak 350-ben nyilvánította december 25-ét a Megváltó születésnapjává. Eredetileg december 25.-e Mithrasz Nap Isten emlékére megült Sol Invictus (Legyőzhetetlen Nap) volt, ugyanis ebben az időben van a téli napéj forduló, amikor elkezdődik a nappalok hosszabbodása. Ezt a napot ünnepelték a rómaiak, mint a Nap Isten születésnapját. A karácsony katolikus megünneplésnek igazi célja alighanem egy pogány ünnep kiszorítása volt.

Az ember ebben az adventi időszakban, kultúrtörténeti könyveket lapozgatva, a születés-ábrázolás megannyi példájával találkozik. Domenico Beccafumi, Konrad von Soest vagy Anna Abesch Jézus születése című, kevésbé ismert képén át Sandro Botticelli nagyon is ismert Háromkirályok imádásáig terjed képi emlékezésünk. Nem a képzőművészet, sokkal inkább hangulati elemek, morózus jelen időnk teszi velem, hogy minduntalan másfelé kalandozik a gondolatom. Próbálom elhessegetni magamtól, de a megannyi születés-ábrázolás helyére nekem újra és újra a szenvedő, a töviskoszorús, a kereszten függő Jézus képe úszik be. A születés helyére az elmúlás kívánkozik, a jászolt a kereszt próbálja kiszorítani képi emlékeim közül. Ilyen időket élünk. Már alig hiszünk a születés reményében.

Ecce homo. Munkácsy Mihály drámai erejű trilógiája valójában befejezetlen mű. A Keresztrefeszítés után a bibliai történet sorrendjében a Keresztlevétel, a Sírba tétel, a Feltámadás és a Mennybemenetel története következett volna, de csak a trilógia készült el: a Krisztus Pilátus előtt, az Ecce homo és a Golgota. Munkácsy mondanivalójának az Ecce Homo (Íme, az Ember) tematikája felelt meg leginkább. Krisztus és Pilátus második találkozását dolgozta fel. A leigázott zsidó népnek húsvét alkalmából jogában állt egy korábban elítélt ember életének megmentése. Pilátus két elítélt (Barabás és Krisztus) egyikének megmentését ajánlotta fel a megjelent zsidó népnek. Krisztus megostorozott, töviskoronával és nádjogarral megcsúfolt alakjának bemutatásakor a tömeg heves gyűlölettel átitatott mozdulatai azt mutatják, hogy nem Krisztus életét kívánják megmenteni. A tömeg a bűnöző Barabás mellett döntött. Krisztus sorsa megpecsételődött. Az Ige beteljesedett.

Ecce homo, Íme az ember – Munkácsy Mihály képe

Ám ha jobban szemügyre vesszük a Munkácsy-képet, számos felfedezést tehetünk. Feltűnik például, hogy Pilátus rámutató gesztusában ott van a mentés szándéka. Miért kellene nekem ezt a szerencsétlen embert keresztre feszítenem? Semmi halálra méltó bűnt nem találok benne, mondja a helytartó már-már mentegetőzve. De a tömeg sem egységes a képen. Sőt, nagyon is megosztott. A többség talán Jézus szabadon engedését kívánná. Feltűnően sok a nő a képen, s ők szemmel láthatóan Jézus pártján állnak. De a férfiak között is találunk Jézus előtt meghajló, talán imádkozó alakokat. Ám ott vannak az acsarkodók, az öklüket rázók, a sötét tekintetű lefizetettek is. Meg aztán a lesütött szemű gyávák, a kíváncsiskodók. Vannak, akik riadtan, mások döbbenten sodródnak a tömeggel. Végül győznek a hangadók, a Barabás nevét kiáltozók. Győz a feszítsd meg és Jézus sorsa elrendeltetett.

Ecce homo. Ime, az ember. Pilátus mintha csak azért fordulna a tömeg felé, hogy kijelentésével tükröt állítson a keresztet követelő tömeg elé: lám, ilyen ő, akit elétek állítottam, akit ártatlannak találtam, és ilyenek vagytok ti. Ecce homo. Az ember, akiben egyszerre van jelen a jó és a rossz, s olykor maga sem tudja, mikor melyik kerekedik felül. Munkácsy képén a legmegindítóbb Jézus alakja. Aki elnéz a lázadozó tömeg feje felett, mert pontosan tudja, mi lakozik az emberben. Nem keresi tekintetével a tanítványait, nem vádolja ismerőseit. Már szembesült tanítványainak álhatatlanságával, az árulással, a cserbenhagyással, a megtagadással. Nem számít arra, hogy egyikük majd a tömeg élére áll és túlkiabálva a keresztet követelőket valami ilyesmit mond: - Ez a Jézus valóban Krisztus, ő a Messiás-király! Ő adta vissza a látásomat, ő gyógyította meg a bénaságomat, ő támasztott fel a halálból.

Bár a múlt és a jelen között időben kétezer év feszül, de Munkácsy valahogy úgy állította be ezt a képet, hogy bevonta a történetbe a szemlélőt is. Nemcsak a kép jelrendszerében, hanem a mai kor emberében is felmerül a kérdés: mi közöm ehhez a történethez? Hol az én helyem? Kihez tartozom? Sodródom-e a hangadókkal, a sötét tekintetű lefizetettekkel, a tömeget elkábító szómágusokkal, vagy odaállok az elesettek, a támaszra szorulók, a fagyoskodók, az éhezők mellé?

Ecce homo. Ime az ember. A mai helytartó. Talán nem életről és halálról dönt, ekkora hatalma még nincs, de igazság és hamisság dolgában joga van ítéletet tenni. Vagy legalább is ő úgy hiszi. Ópiumként használja a hitet, mert azt pontosan tudja, hogy az éhes lelkűek vágynak erre a táplálékra. De ez számára csak eszköz. A hatalom megszerzésének és megtartásának eszköze. Ez az egykor hitetlen, a csuhások, térdre, imára parlamenti acsarkodást feledtetni próbáló helytartó fél szemét ugyanúgy a tömegen tartja, mint egykor Pilátus. A szakrális helyek fontosak számára, csakúgy, mint a jelképek. Nos, a mi Pilátusunk idén tavasszal a részben felújított jáki templom avatásán, szimbolikus helyen hirdette meg a maga sajátos honfoglalását. Az ország talán legfontosabb Árpád-kori, román stílusú műemléke előtt tagadta meg a Szent István-i utat, amikor nekirontott Európának. Szavai szerint az 1256-ban felszentelt templom nemcsak a magyarországi román stílusú építészet szimbolikus alkotásaként értelmezhető, hanem egy olyan épületként, amelynek története egyszerre fonódott össze a körülötte élő emberek, valamint az egész ország sorsával, és amely valódi mementóként hirdette a munka és az imádság kettős követelményét.

Ma ezzel szemben azt látni - folytatta avatóbeszédében -, hogy Európában lassan már sem az imádságnak, sem a munkának nincs becsülete. "Európa egy agresszív szekuláris, internacionalista és családellenes látomás csapdájába esett, ami logikusan vezet a saját keresztény hagyományainak feladásához. A hajdan égbe törő Európa a földhöz ragadt" - fogalmazott a miniszterelnök. Mert hát róla van szó, ez ugye nyilvánvaló. Szavai szerint a kontinens és benne Magyarország csak akkor tud megújulni, ha sikerül visszatalálnia önmagához, és sikerül visszahelyeznie az imádság és a munka hagyományát életfelfogása középpontjába. Romlott, súlyosan képmutató helyzetelemzés. Pilátus legalább mosta kezeit, érzékeltetvén, hogy bűnös döntése a tömeg akaratából született, mai utódja nem bajlódik lelkiismereti terhekkel. Ő az általa megbabonázott tömeg élére áll, azt kiáltva: kövessetek, s akkor boldogok lesztek.

Ecce homo. Ime, az ember. A színeváltó, a világképét, a mondandóját napi politikai érdekeinek szolgálatába állító politikus. Megint egy kép úszik elő emlékezetemből, talán éppen ezt a színeváltozást lenne hivatott szimbolizálni. Néhány száz főnyi tömeg tüntetett tavaly tavasszal a Sándor-palota előtt, a plágiumbotrányba keveredett Schmitt Pál akkori köztársasági elnök lemondását követelve. Az egyik tüntető számomra meglepő képpel a kezében demonstrált: Rafaello kései műve, a Krisztus színeváltozása, pontosabban annak egy részlete, Jézus alakja bukkant fel a tüntető plakátján. Rafaello azt a megrázó bibliai történetet dolgozta fel a képén, amikor Jézus három tanítványát, Pétert, Jánost és annak testvérét, Jakabot viszi fel magával a hegyre, színeváltozásának színhelyére, akik majd tanúi lesznek agóniájának.

Ecce homo. Az ember, akinek plakátján - Jézus alakja helyett - Orbán Viktor arcképe díszelgett. Plágiummal a plágium ellen? Ráadásul ilyen mélyre süllyedve? A blaszfémia bűnébe keveredve? De hát ilyen az ember.

Állok a lübecki Krisztus-szobor előtt, s a feliraton Jézus panaszát olvasom:

Ti Mesternek hívtok - és nem kérdeztek engem.
Útnak neveztek - és nem jártok rajtam.
Világosságnak hívtok - és nem néztek reám.
Életnek neveztek - és nem kerestek engem.
Bölcsnek hívtok - és nem követtek engem.
Hatalmasnak neveztek - és nem kértek engem.
Irgalmasnak hívtok - és nem bíztok bennem.
Igazságosnak neveztek - és nem féltek tőlem…
…Ha egyszer örökre elvesztek - ne okoljatok engem!
Ecce homo. Mert ilyen az ember.