A halál nekiveselkedik Debreczeny Csaba groteszk alakításában, hogy elvigyen valakit. Félénk is, de ugyanakkor tisztában van az erejével és a hatalmával. Sőt, azt is tudja, hogy azért nem feltétlenül kellemes dolgot csinál. Ha egy képzelt betegnek megjelenik a halál, aki csak egy kis légmozgástól is igyekszik óvni magát, az persze félelmetes, még akkor is, ha a kaszás figurája amúgy eléggé mulatságos.
Bár az, hogy őt is kívülről vezérlik, listákat kap, amiket vakon, gondolkodás nélkül hajt végre, azért eléggé lidérces. Mondhatni, hogy ez áthallásos korunkra. De Mohácsi János rendező, és öccse Mohácsi István, akivel napjainkhoz igazítják, átírják a klasszikusokat, ezt még szokásukhoz képest tovább fokozzák. A produkció végén ott állnak valamennyien, és mindenki befolyásolni akarja a halált, mást akar elvitetni, célozgatással, hazugsággal, ráutaló magatartással, akármivel.
Ott áll előttünk az egész díszes társaság, melynek tagjai mind mást küldenének a vesztébe, haszonszerzésből, kárörvendésből, félelemből, gyávaságból, ki tudja miből. Ember embernek farkasa, elszabadul a pokol, ahogy Mohácsiéknál gyakran megesik, tombolnak az indulatok, átszakadnak a gátak, ebben a lidércessé váló közegben, ahol mindenki kimutatja foga fehérjét, és még a legközelebbi családtag is ellenséggé válik, a halál tűnik a leghumánusabbnak. Keserű, röhejesen fájdalmas tabló, igen erőteljes kép.
De sajnos nem végig ilyen izmos az előadás. Nincs a tébolyult káosznak ezen a fokán. Megmutatkozik a zavarodott világ az első részben is, de eléggé lassan hömpölyög a cselekmény, nem halmozódnak úgy egymásra az ötletek, ami már átfordul egy totálisan másik minőségbe, és megmutatja a teljes felfordulást, rávilágít a rendezhetetlen életekre, mindennek a fonákját adja.
Mohácsiék néhány éve már színre vittek egy ehhez igen hasonlatos verziót A képzelt betegből a Pécsi Nemzeti Színházban, az téboly volt a köbön, egymásnak feszültek benne az őrült indulatok, a diliház kismiska volt ahhoz képest, ami körülöttünk lezajlott, hiszen ott mi is belekerültünk a játéktérbe, ami még tovább fokozta a hatást.
Az Örkény Színház előadása nem ennyire ádázul féktelen. Az első részben csaknem jól fésültnek tűnik, ami ennek a típusú játéknak nem tesz jót. Ezúttal nem érzem azt, mint amikor Mohácsiék először dolgoztak az Örkényben, a Liliomfit színpadra állítva, hogy a társulat és ők boldogan egymásra találtak. Ha úgy tetszik, megtermékenyítették egymást, és friss, lendületes, fantáziadús előadás jött létre.
Ami, ha nem is olyan fajsúlyos, mint a jeles testvérek nagy előadásai, például az Egyszer élünk, a Csak egy szög, 56 06 őrült lélek vert hadak, a Megbombáztuk Kaposvárt, de játékkedvtől kicsattanó, elementáris virgoncság, telis-tele kiváló színészi alakítással. Miközben az összmunka is kiváló, és a politikai, az aktuális szurkapiszkák ugyancsak telibe találnak.
Most meg az első rész elég lassacskán halad előre. Fekete az alaptónus, Fodor Viola díszletei éppúgy, mint Remete Kriszta jelmezei, mintha már eleve mindenki gyászolna, akár egy nagy kriptában lennénk, ahol nyargalászhat bárki jobbra-balra, akarhat ezt-azt, lehet szerelmes is, de túl sokra úgysem megy vele. Mintha elve minden elrendeltetett volna. Ezt támasztja alá a Kovács Márton, Benkő Róbert, Rozs Tamás által játszott, monoton feszültséggel teli zene, ami csaknem állandóan visszatér önmagába.
Argan lepkegyűjteménye, a gombostűvel átszúrt pillangók is a halált testesítik meg, ugyanakkor mégiscsak színt visznek ebbe a feketeségbe. Gálffi László Argan, jobban figyel kimúlt lepkéire, mint az emberekre, agyonfélti magát, de még magára sem tud igazán figyelni. A tökéletesen kontrollját vesztett ember. Für Anikó a feleségeként a mellőzöttség természetrajzával szolgál. Két lányuk, Bíró Kriszta és Trokán Nóra megszemélyesítésében, sem képesek az összefogásra, kétfelé szaladnak.
Szandtner Anna pedig szolgálóként azt mutatja meg, hogy hiába van az egész bagázsban tán a legtöbb esze, szíve, lényegében ő sem jut semmire. Vajda Milán és Gyabronka József apa és fiaként, botcsinálta doktorokként valóságos bohócpáros, kajánul a jóval idősebb színész a fiú, és a fiatal az apa.
Máthé Zsolt önálló bohócszámot mutat be, amint végeérhetetlenül hosszú véres belet operál ki manilai csodadoktor módjára Arganból. Epres Attila orvosként nem sokban különbözik egy hentestől. Polgár Csaba hősszerelmesként igyekszik szerelmes lenni, de nem nagyon hagyják. Znamenák István Argan öccseként linkóci alak, de legalább neki van szíve, ha nem is tud vele mit kezdeni.
Az az igazság, hogy ebben a sötét tónusú világban, érdemben senki nem megy semmire. És miközben röhögünk ezen, persze, hogy magunkon röhögünk.
