A témára Peter Trawnie professzor, a wuppertali egyetem kutatója, mellesleg Heidegger életművének értékelője, hívta föl a figyelmet a Die Zeit című hetilapban közölt cikkében. A tervek szerint márciusban Trawnie szerkesztésében jelenik meg a Fekete füzetek első száma, amelyek Heideggernek azokat az írásait tartalmazzák, amelyeknek nyilvánosságra hozását, csupán 2014-re engedte meg.
A kiinduló pont Heidegger tudós társának Karl Jaspersnek filozófiai önéletrajza, amelyben közölte, ők ketten elbeszélgettek a Cion bölcseinek ostoba jegyzőkönyvéről, amely azt állította, hogy a nemzetközi zsidóság a világ ellen veszélyes összeesküvés részese és szítója. Jaspers szerint Heidegger igenis azt vallotta, hogy a XX. század elején a zsidóság olyan hatalommal rendelkezett, amely miatt felelőssé tehető a két világháború kirobbantásáért. Kapitalista rendszerrel, a liberális gondolatvilággal, a korabeli modernizmussal, a hazafiság tagadásával borította lángba a földtekét. Jaspers a vádját kiegészítette azzal, hogy Heidegger szerinte vakon ment el amellett, hogy német városok már abban az időben pogromokkal üldözték zsidó lakósaikat, és nem vette észre azt sem, hogy a wuppertali egyetem közvetlen szomszédságában, Freiburgban, a nácik alakulatai megrendezték a gyilkos "Kristály éjszakát".
Jaspers vitájuk alapján állítja azt is, hogy Heidegger kritika nélkül fogadta el a Cion bölcsei jegyzőkönyvének a létezését is, amely pedig az akkori kor kritikája szerint is a cári rendőrség közönséges hamisítványa volt. Hitler és náci fő ideológusa, Alfred Rosenberg meggyőződéssel követte a hamisítvány állításait, de nem biztos, hogy Heidegger maga is olvasta volna őket. Jaspers szavaival neki elég volt az is, hogy hallott arról, Hitler és Rosenberg orákulumnak tekinti.
Ez sokáig nem volt meglepetés, hiszen köztudott volt, hogy Heidegger az első perctől tagja volt a náci partnak, és bár később a pártéletben nem vett részt aktívan, 1976-ban bekövetkezett haláláig nem is közölte a kilépését. Erről tudtak a professzor elég tekintélyes számú zsidó tanítványai is, köztük Hannah Arendt, a későbbi ugyancsak nagynevű német filozófus, diákként Heidegger szeretője. A wuppertali professzor mellesleg magánleveleiben sem titkolta antiszemita érzelmeit, különösen nem Hannah Arendtnek és feleségének Elfride asszonynak adresszált magánsoraiban nem. Heidegger ezeket a nézeteket "seingeschichtlicher Antisemitismusnak", történelmi gyökerűeknek vallotta, és a Fekete füzetekben ezt meg is fogalmazta.
Trawnie professzor a Die Zeitben egyebek között föltette azt a kérdést is, hogy Heidegger egyáltalán tudott-e a nácizmus tömeggyilkosságairól? A kiadás előtt álló Fekete füzetek erre nézve nem nyújtanak tájékoztatást, viszont Hannah Arendt 1949-ben kiadott könyvében, "A totalitarizmus eredetében" fölidézte, hogy közismert volt "a gázkamrákban és a megsemmisítő táborokban holttesteket gyártottak". Trawnie említést tett arról is, hogy 1940 és 1945 között Heidegger förtelmes nyomás alatt állt. Az gyötörte főként, hogy mi történik az orosz frontokon forrón szeretett fiaival. Észlelte azt is, hogy a "nemzeti szocialista forradalom", amelyben hitt, a történelmi valóság előtt összeroppan. Mégis, kérdi elemző tanulmányában Trawnie, később a Fekete füzetekben miért nem korrigálta téveszméit? Valószínűleg nem azért, válaszol rá az utód, mert "megfeledkezett" róluk. Hiszen gondosan őrizte, hogy családtagjain kívül erről a korszakáról ne tudjon senki.
Hogyan is volna érthető különben, hogy beletörődött, a Fekete füzetek halála után korrekciók nélkül jelenjenek meg? Aligha hihető, hogy később is hitt abban, amit korábban írt. Talán úgy vélte, hogy tévedhet a filozófus is, ez elkerülhetetlen? Ahhoz, hogy így vélekedjék viszont - vonta le a következtetését Peter Trawnie -, figyelemreméltó gondolatszabadságra lett volna szüksége. De vajon megvolt-e ez Heideggerben?
