Jól fésült szeretkezés

Nyolcszor csókolózik Pikali Gerda a Kézről kézre című bohózatban, a Madách Színházban, adta tudtul lényeglátóan a bulvár sajtó. Én meg azt tudatom, hogy minden odaadás nélkül szeretkezik. Legalábbis Francine-ként, Feydeau Hamvai Kornél által fordított, és átírt darabjában.

A szeretőjével töltött éjszaka után úgy ébred az ágyban a Pikali Gerda által adott Francine, hogy kifogástalan az agyon daerolt, nyilván hosszú ideig, műgonddal készült frizurája, a csókos szájára vastagon felkent rúzs icipicit sem kenődött el, a szintén akkurátus hozzáértéssel feltett sminkje sem szenvedte meg a viharos éjszakát, makulátlanul kifogástalan. Hát így nem érdemes sem szeretkezni, sem játszani.

Attól, hogy bohózatról van szó, azért csak el kell játszani a szituációt, ahogy mondjuk Mohácsi János rendezésében Feydeau legismertebb darabjában, a Bolha a fülbe előadásában tébolyult energiákkal, és őrültségbe torkolló módon eljátszották Kaposváron, és most ugyan szelídebben, de mégiscsak élvezetesen adják a Radnóti Színházban.

Ahol eszelős, már-már vérre menő, virtuóz, indulatokkal és poénokkal teli verekedést is láthatunk, ami miközben röhögtető, csaknem átfordul tragédiába, mert valós tétje van. Felhergelődött emberek törnek-zúznak. A Kézről kézre előadásában a rajta kapott, Nagy Sándor által játszott, feleségét buzgón csaló szerető, és a tetthelyre betoppanó férfi, Barabás Kiss Zoltán megszemélyesítésében, verekszenek. De ez is csak jelzés.

Barabás Kiss behemót, jókora izompacsirta, közel sincsenek Naggyal azonos súlycsoportban. Valamit ki kellene találni, hogy a bunyó ne kapásból egy padlóra küldéssel végződjön, mondjuk olyan eget-földet rázó indulatot a gyengébbik fél részéről, ami hihetővé teszi legalább a küzdelmet, vagy olyan verekedési koreográfiát a rendező, Réthly Attila részéről, amiben a testileg gyengébb, de észben erősebb állandóan kicselezi, akár meglehetősen mókás módon a lakli pasast.

És ebben a verekedésben a rémülettől a nagyzolásig, a hősködéstől az elgyávulásig temérdek minden benne lehetne, csak fantáziadúsan ki kellene dolgozni a szituációt, nem csupán rutinosan lejelezni egy bunyót, ami így se nem izgalmas, se nem mulatságos. Nem mutat semmi mást, mint henye próbafolyamatot.

Egy Feydeau komédia esetén a nézőknek folyamatosan szinte a szék alá kell röhögniük magukat, ebben az esetben viszont, legalábbis a premieren, az első részben alig fordult elő, hogy egyszerre, fergetegesen nevetett volna a nézőtér, itt-ott néhányan, vagy egy-egy ember szólóban felnevetett. Az átütőerejű szórakoztatáshoz is színpadi igazságra van szükség.

Magyar Attila időnként keresi. Üdítő, amikor úgy jön be, hogy ügyefogyott képviselőként mindenbe belebotlik, de azt már nem mutatja meg, hogy miért is ennyire setesuta ez a politikus, hogy ostoba-e, vagy nem lát tovább az orránál, esetleg totálisan elvakítja a szerelem, vagy sok tényezős a dolog.

Aztán, amikor a produkció végén temérdek kalamajka után végre nőhöz jut, azt megmutatja, hogy kinyílik a csipája, elmúlik a dadogása, a botladozása, kihúzva magát már nagyon is fennhéjázik, ez ekkor tényleg az adott szituációból fakad.

Hány és hány remek szituáció kínálja magát! Annál jobb nem kell, minthogy a Nagy által megformált Émile Renauxnak az az ipse, akivel bunyózott, dühében kidobja az ablakon az öltönyét, ami miatt Renaux a jókora vasgyúró ruháit csórja el, és abban jelenik meg felesége meg egy egész díszes társaság előtt.

El lehetne játszani, hogy a rajta lötyögő göncökben nemcsak ő, hanem egész egzisztenciája elvész abban a minutumban. Hogy oda a becsülete, meg a magánélete szintén. De csak a lötyögő nadrág viccessége kerül terítékre. A Szűcs Edit által tervezett zsakett különben fura módon nem bő rajta csöppet sem, nehogy már túlzottan nevetségessé váljék a szívtipró, deréktól fölfelé őrizze csak meg amorózó voltát.

Hát így nehéz bármit is játszani. Végül egyébként Nagy Sándor is színészi önmagára talál. Amikor már azt orrontja Renaux, hogy őt csalják meg, tényleg üvöltve kikel magából, előtörnek visszafojtott indulatai, egész teste rázkódik belé. Ott áll előttünk valaki, aki úgy érzi, hogy kisemmizik, attól fosztják meg, ami számára a legfontosabb. Itt van tét.

Ez a jelenet egyszerre tragikus és komikus. Előtte túl sok volt a lötyögés, az érdektelenség. Hujber Ferenc végigvisz egy pipogya férj figurát, akinek aztán nagyon is kinyílik a szeme. Székhelyi József váratlan helyeken színpadra érkező nyomozója viszont hosszú ideig a sötétben tapogatózik. Balogh Anna megcsalt feleségéről nem derül ki, hogy unalmas nő, akit méltán csalnak, vagy izgató démon, és csak a férjét sodorja el a vére.

Túl sok minden nem derül ki, mert a klasszikussá nemesedett Feydeau-t úgy játsszák, mintha vázlatos, rohanvást elpróbált szappanopera lenne. Elővezetnek a színészek egy-egy sebtiben "feldobott" karaktert, ami nem sokat változik, keveredjen is bármilyen helyzetbe. Ez így művészileg kevés és olcsó. Lehet persze vele nézőket szerezni, ahogy az ilyen jellegű tévésorozatokkal is. De ez a színház önfeladása. Nem hinném, hogy a Madách erre törekszik.