Embertelen emberek

Tévedett a Magyar Hírlap, amikor azt írta, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti Gyarmati Fannit, Radnóti Miklós özvegyét. A hibás közlést pontosította a lap; hogy magától tette-e, vagy esetleg a minisztérium embere szólt oda, azt nem lehet tudni. Egy biztos: az újság, naivan, azt hitte, hogy a költőóriás feleségének halála bizonyára a nemzet gyásza; úgy is fogalmazhatnék, hogy a lap hírszerkesztői egy pillanatra kiestek a szerepükből. Abból a szerepből, amely kiválóan tájékozott az ilyesfajta ügyekben, s jól tudja, hogy ezekben a vészterhes időkben, amikor Szakály-, emlékmű- és Sorsok háza-ügy tombol, akkor óvatosan kell bánni egy zsidóhalállal, még akkor is, ha kitért zsidóról van szó. Könnyű ilyenkor mellényúlni, mert nem biztos, hogy Radnóti Miklós, nem biztos, hogy a 102 évet megélt özvegy a fontos, hanem… De ezt már le sem merem írni. Nem, mert az egész eset oly szánalmas és oly jellemző a mai magyar kormányzatra. A kétlelkűségére. Az ember azt gondolná, hogy Jancsó Miklós esetéből talán tanult a kormány. Ez azonban túlságosan jóhiszemű megközelítés, azt feltételezi, hogy csupán mulasztás történt, azért nem szóltak időben a rendező halálakor, és Gyarmati Fannit is pusztán bürokratikus hanyagság miatt nem siettek saját halottnak nyilvánítani. Nem: nincs itt mulasztás, nincs itt hanyagság. Minden tudatos. Az "emberi" minisztériumban. Az embertelenség is.

Szerző

Koppány országa

Magyarország ünnepre készül. Májusban lesz tíz éve annak, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz kilenc másik állammal egyetemben, amelyek hozzánk hasonlóan régóta áhítoztak arra, hogy az európai család részeseivé váljanak. Persze az EU nem hibátlan, döntési mechanizmusa lehetne sokkal kevésbé bürokratikus, azt azonban nehezen tagadhatná bárki is, hogy a beruházások túlnyomó többsége aligha valósulhatott volna meg az uniós támogatás nélkül.

Lehet, hogy sokaknak gyásznap lesz május elseje, hiszen "hazánk elvesztette szuverenitását", a Szovjetunió helyét "új birodalom vette át", és így tovább. Tévhitek, tébolyult összeesküvés-elméletek mindig voltak és lesznek. A populizmusnak lételeme a rémhírek, féligazságok terjesztése. Még azt is megértjük, ha nem készülnek nagy csinnadrattával a tíz éves jubileumra, hiszen ma már életünk részévé vált az EU, természetes, hogy szabadon kelhetünk át a határokon, vállalhatunk munkát más országokban.

Abban azonban mégis unikumnak számítunk az unión belül, hogy az euroszkepticizmus, s az áligazságok kész tényként való közlése a hivatalos álláspont részeivé váltak. Hogyan máshogy magyarázhatnánk, azt, hogy a miniszterelnök évértékelőjében ismét előkerült az "európai kártya", s a kormányközeli napilap jeles brüsszeli tudósítója már Magyarország EU-ból való kilépését követeli, mert szerinte hátrányos megkülönböztetésben részesülünk.

Ha valaki elvakult kormánypárti, könnyen eltévedhet a különféle állítások labirintusában. Amikor egy éve az EU országai a hét éves költségvetésről tárgyaltak, s a Magyarországnak juttatandó támogatásokról volt szó, azt hallhattuk, milyen kiválóan tárgyalt a kormány, hiszen az egyik legtöbb pénzt éppen mi kapjuk az uniótól. A miniszterelnök nem mondott kevélyen nemet a támogatásokra, vállalta a brüsszeli "megvesztegetés" kockázatát.

Az EU-t támadó retorika nem marad következmények nélkül. A német sajtó egy része is felfigyelt arra, hogy a múlt héten jobbikos képviselők uniós zászlókat dobtak ki a parlament ablakán. Reméljük, az uniós pénzből épült beruházásokat nem robbantják fel, mert nem sok maradna a modern Magyarországból.

Horthy és Pétain

Fölmentésről, enyhítő körülmények kereséséről pedig szó sem lehet, mondta ki a film a megfellebbezhetetlen ítéletet, amelyet a minap a francia hármas közszolgálati csatorna vetített. Félreértés ne essék, az ítéletet szinte nyomban a háború után, a fölszabadulás első perceiben a köztársasági bíróság, az erre illetékes törvényes testület mondta ki, jogerősen halálra ítélte Philippe Pétain marsallt, mondhatjuk a francia Horthy Miklóst, országa elveszejtéséért.

Árulásért, mert tálcán kínálta föl a népét Hitlernek, a náci harmadik birodalomnak. A film, "Collaborations", együttműködések címmel, így többes számban, vitathatatlan tényeivel, megrendítő esztendőket idézett föl, helyrehozhatatlan nemzeti tragédiát. Nem felejthetünk, sugallta minden filmkocka, holott nem volt kerek évforduló, hetvenkét év, viszont a mai kor nemzedékének, ha el akarja kerülni a történelmi csapdákat, tisztán kell látnia. Nem engedhető meg, hogy eltorzított valóságok vezessék félre, tudnia kell mindenről, ami megesett.

Pétaint és gyakran az őt szolgáló és néha vele is szembehelyezkedő famulusát, a nála is gyalázatosabb Pierre Lavalt halálra ítélték, őt ki is végezték, de a marsallnak, az első világháború egyik hősének, de Gaulle megkegyelmezett. Yeu szigetére száműzték, nem ott, de fogságban halt meg. Szobra ma nincs sehol, nemhogy díszsírhelye, nem jutna eszébe egyetlen mai francia politikusnak, konzervatívnak sem, hogy emlékművel feledtesse az elkövetett bűnöket.

Bizonygassa azt, hogy akkori kormánya a pokol éveiben "nem volt szuverén", sőt mintha a megszállók önkényének lett volna az "áldozata". Meg sem kísérelné, noha Franciaország katonai vereségétől a fölszabadulásáig csakugyan megszállt volt, de az idegen hadsereg ellenségként lépett a földjére, és nem "szövetségesként", Hitlerrel cimborálóként, mint magyar földre, l944. március 19.-én. Horthy is akárcsak Pétain, a Wehrmacht és az SS egységeit elfogadta, kiszolgálta, akkor is, ha később a nyilas horda elől menekülni kényszerült, hogy aztán Kenderesre virágos koporsóval térjen "haza".

De miről is szól ez a vádirat film? Hogy Pétain, Hitler sürgetése nélkül, önszántából hozatott zsidótörvényeket, állami pénzen gyártatott sárga csillagokat, katonáival, rendőreivel és csendőreivel razziáztatott, az összegyűjtötteket a téli kerékpárcsarnokból szállították a náci haláltáborokba, a kísérőik mind francia karhatalmisták voltak, egyetlen német nélkül. A Pétain-i rezsim önként és énekelve cselekedte mindezt, a legcsekélyebb ellenállást is mellőzve, miközben a francia társadalom, ha nem is egészében, de ellenállt.

A biztos halál elől vidékre menekült városi zsidóság jó része parasztházakban menedékre lelt, a francia egyházak, katolikus, protestánsak egyaránt a miséken (püspökök, bíborosok is), istentiszteleteken fölemelték szavukat, tiltakoztak az embertelenség ellen. Súlyos áldozatok nélkül Franciaország sem úszta meg, az ötvenmilliós országból a haláltáborokban 78 ezer zsidó pusztult el, és úgy még 10 ezer ellenálló, miközben Horthy nem egészen tízmilliós Magyarországáról 400 ezernél volt több a krematóriumokban elpusztultak száma. Pétain az orosz frontra "önkéntesekből" Francia Légiót szervezett, javarészük ugyanúgy odaveszett, mint Jány Gusztáv második magyar hadserege a Don kanyarban, annál a számnál mégis jóval kevesebb, mert a toborzáson alig tízezren jelentkeztek.

Mitől ez a tetemes különbség? Elsősorban Franciaország mélyen demokratikus hagyományai miatt, aminek gyakorlati következményei voltak. Raymond Aront, a nagy francia konzervatív filozófust faggatták, akinek az egyéni sorsa is jellegzetes volt, békeidőben is. Hosszú-hosszú esztendőkig publikálta kommentárjait a nagy jobboldali napilapban, a Le Figaróban, de amikor a nácikkal való kollaborációért elítélt Robert Hersant vásárolta meg a lapot, a szerkesztőséget habozás nélkül faképnél hagyta. Átpártolt liberális orgánumokhoz, és a tőle megszokott hévvel bírálta az ezen túl neki sem tetszőket. Kötetben faggatták, Vichy és Pétain ellenére mégis, mi magyarázta ezt az állapotot? Azt felelte, kétségtelenül mindig voltak Franciaországban is szélsőjobboldali, náci lelkületű pártok és mozgalmak, békeidőkben ugyancsak, nem is jelentéktelenek, de fasiszta szellemű nagy tömegpártot szerinte soha nem sikerült szervezni.

És csakugyan, a francia Nemzeti Front, semmivel sem rokonszenvesebb külföldi rokon alakulatainál, de Marine Le Pen, aki atyjától vette át, legalább is tagadja, elítéli az antiszemitizmust, sőt nem hajlandó semmiben sem együttműködni az általa "pestisesnek" ítélt magyar Jobbikkal sem. Ellentétben a suba alatt törleszkedő Fidesszel, amely kendőzés nélkül Vonáék kedvére is avatni készül giccs emlékművét. Orbánék irodalmi rangra emelik Nyirő Józsefet meg Wass Albertet, miközben a világirodalmi minőségű remek Céline regényt, "Az utazás az éjszaka mélyére" címűt, a franciák folyamatosan kiadják, de szélsőjobboldali meggyőződésű szerzőjét távol tartják a Panteonjuktól.

De lesz-e Szabadság téri "zarándokhely"? Hogyne lenne, ha netán kedvezne neki a választás. Amit Orbán a fejébe vesz, abból aligha enged. Az ő hagyományai nem "franciák".

Szerző
Várkonyi Tibor