Ó, mely sok hal…

Máris megbukott a halászat nélküli halgazdálkodási modell a Balatonon, amit Fazekas Sándor harangozott be még tavaly decemberben - írja a nol.hu. Az agrárminiszter december közepén leállította és határozatlan időre felfüggesztette az "iparszerű" balatoni halászatot, kilátásba helyezve, hogy a halászati hasznosítás jogait a horgászszervezetek kapják meg. Arról nem sokat árult el, mit gondol: egy halgazdálkodási vállalat, mire való, ha nem gazdálkodhat hallal.

(Olyan ez, mintha Tarlós István elrendelné, hogy a buszok járjanak ugyan, de senkit ne vegyenek fel. És kilátásba helyezné, hogy a buszokat majd megkapják az utasok, és oldják meg ők...)

Meg aztán ott a busakérdés, ami igen aggasztó. Túl sok van belőle, horgászni nemigen lehet, némelyik akkora már mint egy borjú, és enni sem igen szoktuk. A Balaton legfőbb ellensége; gyérítése kiemelt állami közfeladat.

Eközben a partmenti települések halellátása gyenge, sokan szeretnék, ha lehetne friss balatoni halat kapni, illetve, hogy a halsütők balatoni halat árusítsanak. Született is nemrég egy igazán NER-edik típusú kezdeményezés az egy csapásra két légy jegyében. Kampányt indítottak "Egye ki a busát a Balatonból!" címmel. Hogy ilyen célra miért nem gerjed a Békemenet, nem tudom, pedig pár százezren - lengyel barátaikkal - egy hétvégén megoldhatnák az évtizedes gondokat.

De ha a miniszter még soká ötletel, a Balatonból hamarosan egy randa busatemető lehet.

Ahol nem örül a halász…

Szerző
Veress Jenő

És mégis és

Nem érdemes a vallásváltó dezertálókkal vagy az igen nehéz körülmények közötti betérésekkel játszódni, ugyanis azok, akik magukat zsidóknak tartják, vagy akiket zsidóknak tartanak – Magyarországon, de bárhol a diaszpórában – ennek az ókori zsidó népnek a leszármazottai. Elsősorban a kulturális tradíció nemzedékről nemzedékre átadásának hosszú láncolata révén. „Minden korban (generációban) úgy kell tekintenie az embernek önmagára, mintha ő saját maga jött volna ki Egyiptomból, a rabszolgaság földjéről, s ahogy írva van: beszéld el fiadnak azon a napon s mondd hozzá: velem tette ezt az Örökkévaló, amikor kivonultam Egyiptomból” 2M 1.14. – mondjuk el (s gondoljuk) minden évben peszahkor. Czeizel Endre A magyarság genetikája c. műve az itthoni zsidóság és az ókori palesztinai leletek genetikai tulajdonságait vizsgálva bizonyította, hogy közöttük 90 százalékos a genetikai azonosság. Mert ama nemzedéktől nemzedékre átadott és ezzel élt örökség révén a zsidóság szükségszerűen fajta is – csak azzal a megjegyzéssel, hogy a legmegengedőbb esetben sem alávalóbb fajta. Egy irodalmi szövegben pl. szép zsidó szőke nő (érzéki bajuszkával, ahogy ezt Krúdy Gyula annyiszor megénekelte), vagy szép nordikus szőke nő – vajon nem legális, s a képzelet számára vajon nem eligazító distinkció-é?

Ezért is oly lealacsonyítóan meddő a magyar vagy magyarországi keresztény, sőt muszlim (?!?) vallásokkal való összehasonlítással pepecselni. Maga Gerő villámként világít le az anti-intellektuális igyekezet alj(asság)ára: „Akiknek nem tetszett a zsidó vallás, azok antijudaizmusban gondolkodtak. Így tett hosszú időn át a kereszténység is, aminek az lett a következménye, hogy a keresztény államok számtalan zsidóellenes rendelkezést hoztak. De ők sem származási alapon gondolkodtak, ami annyit jelentett, hogy a judaizmusból kitérteket már nem sújtották retorzióval. Jól jelzi ezt a folyamatot a nagyon katolikus Spanyolországban a konvertiták sorsa. A származását tekintve zsidó, ámde konvertita családból származó Francisco Franco az 1930-as évek végétől haláláig az ország katolikus vallású diktátorává válhatott.” – izzad a zsidó–nem zsidó különbség relativizálásában. Minden állítása bruttó hazugság, s az antirasszista hevület pedig átfordul nettó rasszizmusba. Mint köztudott, a spanyol gerus (kiüldözés) volt az első a történelem során, amely nem vallási, hanem származási (faji) alapon szelektált és üldözött. Megidézvén a modernkori autodafékat. Sőt, a modernitásnak azt a jelenségét is előrevetítette, amely a nemzettestből kitépést a sikeres asszimiláció megakadályozása végett hajtja végre. Ugyanis a spanyol kiüldözés leginkább éppen az újkeresztények (asszimilált zsidók) társadalomból, népből eltávolítását kívánta elérni, s ezért nem tett kivételt a hitükön maradókkal. Az is tény, hogy a történelem első totális zsidó üldözése (még nem genocídiuma) ellenére is – a spanyol aranykor prosperálása emlékeként – a jelenlegi spanyol lakosság 20 százalékát tartják genetikailag zsidó eredetűnek. Ebbe nem tartoznak bele a marranosok, akik titkon őrizték vallásuk/származásuk egyes rítusait. Franco nem volt marranos, s a zsidó véréről szóló ellenőrizhetetlen pletyka szerepeltetése Gerő lajstromában – érvként a nem zsidó és zsidó entitások legitim létezésének az ellehetetlenítésére – a mesterségéhez köthető fogalom (történész) olyan mérvű elbulvárosítása, amellyel tragikusan figyelmeztető jel minden magyar értelmiségi és értelmiségi fórum számára az értékek relativizálódása szempontjából méltán tragikusnak nevezhető korunkban. Az, hogy ezt a magyar zsidósággal teszi – lehet, újabb exodusa hajnalán –, szintén olyan minőségi mutató, amit a maga (helyi)értékén kell kezelni – a jövendő korban korszakunkat leíró és értékelő történészeknek.

Nem csoda, ha Gerő hasonló pengelapos ismereteket próbál terjeszteni a cionizmusról és az ún. izraeli kultúráról. A zsidó népnek – éppen azért, mert a vallásnak is – a héber volt a nyelve több ezer éves fennállása alatt. Beszélt nyelvei, az arameus, a jiddis, a ladino is ennek a bázisán fejlődött ki – a Közép-Európában leginkább elterjedt, ma reneszánszát élő jiddist héber betűkkel írják, a szókészlete – még  magyar nyelvbe is átszivárgott – egy része is innen származik. Az irodalom, a költészet, a levelezés azonban kontinuusan a héber maradt. (Anyanyelvi művelőinek, Makai Emilnek, Patai Józsefnek – magyar költőknek – köszönhetően a magyar bírja – ha nem igen él is vele – a klasszikus héber költészet átültetésének leggazdagabb kincsestárát.) A zsidók soha nem adták fel politikai ambícióikat, s nem, vagy nemcsak, az antiszemitizmus vettette a zsidók „vigyázó szemét” Cionra. (Lásd Marx barátjának és harcostársának könyvét a témáról: Moses Hess Róma és Jeruzsálem c. művét.) Ebből kiviláglik, hogy ez a mozgalom az európai nacionalizmusok, a modern nemzetek születése sorába illeszthető. (Shlomo Avineri A modern cionizmus kialakulása is ezt a folyamatot tárgyalja.) Számunkra, magyaroknak, magyar zsidóknak, ez a jelenség és korszak még izgalmasabb, mert a politikai cionizmusra a legnagyobb hatást a magyar 1848/49-es szabadságharc és forradalom gyakorolta. (A már említett mesterem, Michael K. Silber nem egy írása szól erről az izgalmas témáról, revelatívnak ígérkező monográfiája róla sajnos még várat magára.) A politikai cionizmusnak ugyan a budapesti születésű s asszimilált Herzl Tivadar a legismertebb alakja – Ősújország című utópiájában azt vizionálta, hogy a zsidók majd németül beszélnek új hazájukban –, de a cionizmus már korábban létezett, s mégpedig a vallásos-népi termőtalajról. Apostolai rabbik – magyar rabbik – voltak. (A kérdésnek nagy irodalma van – bevezetésnek ajánlanám Raphael Patai History of Hungarian Jews cionizmusról szóló fejezeteit – egy közülük, a Cionizmus: előfutárok, alapítók, ellenfelek a Múlt és Jövő 1993/4. számában magyarul is elolvasható.) Az első modern kori palesztinai települést – Petah Tikvát – a Remény Kapuját – magyar vallásos zsidók alapították (1878). A magam tanulmányai is ezt az összefüggést tanúsítják. Az 1903-ban, Budapesten alapított Makabea – a magyar cionizmus anyaszervezete – tagságát alkotó értelmiségiek (ide csak egyetemi hallgatókat vettek fel) életrajzait elemezve (100 főnyi, tehát szignifikáns mintán) arra jutottam, hogy a tagság 80 százaléka származott ortodox (jesíva, azaz: magas szintű héber nyelvtudás) hátterérből. Többek között elődöm, a Múlt és Jövő és ügye vivésében, Patai József, vagy protezsáltja, az Ady, Kosztolányi, Karinthy belső baráti köréhez tartozó Avigdor Hameiri, a modern héber irodalom egyik alapító klasszikusa. (Patai 1902-ben, Hameiri 1910-ben héber nyelvű verseskötettel indította pályáját – Budapesten.) Ez a vallási-népi egybefonódás az igazi oka, hogy 1956-tól majdnem minden ortodox és cionista elhagyta Magyarországot, s a világ azon tájait választotta, ahol a vallási és népi életet szabadon és közösségben valósíthatja meg.

Ha valami, akkor éppen a magyar zsidókra jellemző a kétnyelvűség – vajon találkozott Gerő olyan magyar zsidóval, aki von haus aus ne tudott volna németül? (Falk Miksától, Dóczy Lajostól Ignotusig, Arthur Koestlertől Lukács Györgyig, Balázs Béláig, vajon nem volt-e választás, melyik nyelven írtak a magyar zsidó írók és gondolkodók? Déry Tibor erről szóló tépelődései leveleiben maradtak fel, anyjával egész életében németül levelezett. Heller Ágnes legtöbb szakmunkáját németül, később angolul írja.) (Már Petőfi életében elkezdték a verseit fordítani a magyar, vagy magyarrá igyekezni váló, zsidók – érdemes lenne kimutatni, hogy a magyar irodalom külföldi nyelvekre ültetése hány százalékban köszönhető nekik!)

Ahová nyúl az ember Gerő szövegébe, kibuggyan a még felszínesnek sem nevezhető ismerethiány rossz illatú leve. Nincs nagy kedvem tocsogni benne, de muszáj, még a magas lasztira reagálni, amit Gerő magának adott fel, hogy diadalittasan lecsaphassa. (Kinek a térfelére?) „Ha a fogalmi párt más, nemzeti oldalról nézem, akkor tartalmilag a magyarnak az izraeli lehetne a párja, de az adott esetben ennek különösebb értelme egyáltalán nincsen, hiszen – minden antiszemita értelmezés ellenére – semmilyen tapasztalati tény nem támasztja alá, hogy kultúránkat a magyar–izraeli együttélés dominálná.”

Izraeli kultúráról egy 68 éves állam esetében nehéz, és korai, beszélni. Zsidó kultúrákról annál inkább. A mintegy 70-féle zsidó kultúra dinamikusan pulzáló jelen idejéről – amelyből, ha egy iráni atombomba, vagy más, bizony fenyegető katasztrófa, nem csap belé, egyszer még ismét kiforrhat olyan kultúra, amely már egyszer döntő lökést, sőt: megváltást (egy megváltó köré szőtt elbeszéléssel) nyújtott a világnak. Közelről szemlélvén a jelenséget igen üdítő és felemelő a magyar zsidó kultúra beáramlását és megszervesülése folyamatát konstatálni. Ez a magyar zsidó kultúra zászlós hajójának, a – sajátos helyzetéből adódó – humornak a termékenyítő hatásában figyelhető meg leginkább. Az izraeli mindennapok számára ez legalább annyira hatásos, a fennmaradáshoz elengedhetetlenül szükséges fegyver, mint a Gázából és Libanonból érkező gyilkos rakétákat blokkoló védelmi rendszerek. Ágai Adolf, Nagy Endre, Karinthy munkássága és szelleme Avigdor Hameiri és Efraim Kishon adaptálásán keresztül – ezt szinte csak én érzékelem és élvezem, aki kutattam és ismerem a forrásokat – döntően befolyásolja a kialakuló izraeli szemléletet és kultúrát. Ezért is javaslom, ahol tehetem, hogy a magyar–izraeli azonosság szimbolikus figurája ne a közepes tehetségű újságíró Herzl Tivadar, hanem a zseniális író, költő és fordító Avigdor Hameiri legyen. Madách Az ember tragédiája, Petőfi-, Ady- és Karinthy-kötetek fordítása fűződik a nevéhez, s még számtalan írónk és költőnk fordítása, sok más mellett Kum-kum (Teaforraló) néven ő indította el az izraeli stand up tradícióját, s a kezdő Kishon(t) köteteit is ő fordította, amikor még nem tudott eléggé héberül. Saját költészetében pedig Ady és Kosztolányi szelleme járul hozzá a modern héber nyelv és kultúra megalapozásához. De van magyar-izraeli – izraeli-magyar? – Nobel-díjasunk is (2004) – a karcagi születésű Herskó Ferenc (Avram).

Ha Magyarország (vagy csak Gerő) számára mindez, nem számít, ha nem ez lenne a követendő vagy kiaknázandó példa és lehetőség mindkét fél részére, az elszegényítően sajnálatos. Ugyanis bármilyen pozitív kibontakozásnak az lenne a feltétele, hogy a magyar és zsidó történelmi trauma (a holokauszt és mindaz, ami hozzá vezetett) feloldódjon felszabadító – és éppen a kétoldali egymást gazdagító – megbékélésben. Ennek sereg más ok mellett a hazugság szajkózása az akadálya, miszerint az elmúlt kétszáz év nem magyarok és zsidók (és még németek) interakciós teljesítménye és történelme lett volna (erről lásd cikkemet: http://nol.hu/lap/forum/20140206-vegzetes_meltosagvesztes), hanem valami imaginárius, soha nem létezett (a Korrobori táncba soha nem kezdő) magyarság. (Vajon Ady Endre is rosszul tette ki az „és”-t?)

 Izrael létezésének másik – a kultúrát is meghaladó egzisztenciális aspektusa – szintén a holokauszt (legélesebben a magyar holokauszt) tanulságából vezethető le. Az egyik zsidó számára a másik zsidó szorultsága, helyzete többé nem marad közömbös. Ennek megfelelően, aki ama több ezeréves zsidó vallás/népiség/etnikum lánc leszármazottja azt – a holokauszt idejével ellentétben – e teljesítmény-láncban rejlő hűséget, tartást elismerendő, asylum, azaz izraeli állampolgárság s valamelyes újrakezdéshez nyújtott segítség várja. Ezt a – lehet, csak tudatban élő s valóra nem váltott – lehetőséget nem becsülném le, annál is inkább, mert az oly végzetesen, s talán leállíthatatlanul mérgesedő – kormányzat kontra hitközség zsákutcába szorult, emlékezetpolitikainak indult – konfliktus könnyen odatorkolhat, hogy ez a lehetőség felértékelődik.

Csillag - de milyen?

Gyakran idézzük Petőfi Sándor sorait: "1848, te csillag! Te a népek hajnalcsillaga!"

Szeretnék a forradalom és a szabadságharc évfordulója kapcsán konkréten erről csillagról néhány szót szólni. Egész pontosan az 1848-49-es dicsőséges másfél év egét beragyogó sok csillag közül az egyik csillagról, egy hatágúról, amelyről érdekes módon a magyar közbeszéd mélyen hallgat.

1848-ban a zsidóság a magyar szabadságharc ügye mellé állt. A korábbi zsidó történelemben példátlan módon a rabbik magyarul mondták a drósét, tehát magyarul prédikáltak. A nagy rabbik, Einhorn Ignác, Löw Lipót, a zsinagógai emelvényről, a bimáról Kossuth Lajos mellett agitáltak. A zsidók hazai létszámarányukhoz képest húszszoros mértékben álltak be katonának, nemzetőrnek, vállaltak fegyveres szolgálatot. Amikor az osztrák csapatok elől Debrecenbe menekülő magyar kormány szabotázs következtében Pest-Budán felejtette a nemzeti aranyvagyont, az új valuta, a "Kossuth-bankó" fedezetéül szolgáló nemesfémkészletet a környékbeli nemesség és a magyar zsidóság adta össze.

A mintegy 180 ezres honvédségből Kossuth Lajos szerint húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt. Löw Lipót, Schwab Arszlán és Eichorn Ignác tábori rabbiként szolgáltak. Reményi Ede Görgey Artúr segédtisztje volt, később New Yorkban lett világhírű hegedűművész és zeneszerző. (Később ő hozta létre Széchenyi István és Petőfi Sándor szobrához szükséges pénzügyi alapot.)

A szabadságharc leverése után az osztrák csapatok fővezére, Haynau táborszernagy kijelentette: a zsidókat külön megtorlással kell sújtani, mert nélkülük a magyar rebellió sokáig nem bírta volna. Sőt: "a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget." A világosi fegyverletétel után a rabbikat sáncfogságra hurcolták, a magyar zsidóságot pedig kollektív büntetésben részesítették, képtelenül magas hadisarc kifizetésére kötelezték őket.

Jelzem, a szabadságharc idején Magyarországon még nem voltak egyenjogúsítva a zsidók (Ausztriában már igen). Tehát egy olyan országért harcoltak, olyanért vállalták a sebesülés és a halál veszélyét, ahol nem vásárolhattak földbirtokot, nem vállalhattak állami tisztséget, nem vehettek feleségül keresztény lányt és ahol a bíróságon, ha egy keresztény véleménye állt szemben egy zsidóéval, a bírónak nem volt mérlegelési joga, hanem a keresztényét kellett elfogadnia.

Március 14-én a Dohány utcai zsinagóga előtti téren tartottak egy nagyon szép megemlékezést 1848 emlékére. Számos beszéd hangzott el, közülük kiemelem Róbert Péter egyetemi docens előadását, ő ugyanis részletesen és pontosan bemutatta a zsidók részvételét a forradalomban, adatokkal, számokkal, hiteles idézetekkel illusztrálva mondanivalóját.

Gondoltam, nyilván azonnal megkeresik a nagy televíziók és rádiók, és másnap hosszú részleteket közölnek tőle. Bizonyára az én hibám, de nemhogy Róbert Péter beszédéből nem találtam sehol részletet, hanem még híradást sem találtam erről az eseményről. Pedig néztem a Magyar Televíziót, szokásomtól eltérően végigültem két híradót, valamint az ünnepi élő közvetítéseket, meghallgattam a tudósításoknak álcázott választási propagandát és szemérmetlen kormány-hízelgést, de arról, hogy a Mazsihisz ünnepséget rendezett a forradalom és szabadságharc évfordulóján, egy szót sem hallottam.

Egyébként volt valami szívszorító abban, amint a Dohány utca sarkán, bámész nézelődő arrajárók előtt a zsidó iskolásgyerekek, mellükön hatágú kokárdával énekelték a Kossuth-nótát. A Himnusz alatt mi, ünneplők vigyázzban álltunk. A nézelődők a Dohány utca túlsó oldalán valamit rágcsáltak zsebredugott kézzel, aztán elsétáltak. Eszembe jut az auschwitzi kép a rámpán álló két kisfiúról, Bocskay-ruhában, sárga csillaggal. Vigyázott a fényképész, nem látszik a háttérben a krematórium.

Talán nem tartozik szorosan ide, de elmondanék egy történetet. A kiegyezés után azt mondta a miniszterelnök, Tisza Kálmán, a kártyapartnerének és jó barátjának, Jókai Mórnak: "Te Móric! Mi magyarok nagyok vagyunk a harcban és a forradalomban, de a pénzügyek valahogy nem mennek nekünk, az ország pedig éppen az államcsőd szélén egyensúlyoz. Nincs egy mentő ötleted?" "Hogyne volna - felelte a nagy író. - Itt van ez a Horn Ede (a szabadságharc alatti nevén: Einhorn Ignác rabbi), ez most milliárdos Belgiumban. Egy pénzügyi zseni. Nagy híve Kossuthnak, ő finanszírozza az egész emigrációt, ha kell, kabátot vesz a menekült honvédnek, ha kell, évjáradékot fizet a 48-asoknak, ha pedig Kossuth Lajos Amerikába akar utazni, ő veszi meg neki a hajójegyet. Hívjuk haza!"

Meg is kereste Jókai Horn Edét, aki azt mondta: drága író úr, hát én egy zsidó vagyok. Hogy képzeli, hogy Magyarországon egy zsidó miniszter lehet? A miniszterelnök szavát adta erre - felelte Jókai.

Akkor Horn eladta mindenét Belgiumban és hazajött. Pénzügyminiszter csakugyan nem lett, de államtitkár igen. Két év alatt szanálta az államadósságot, egyensúlyba hozta a költségvetést, ami pozitívummal zárt. Aztán meghalt, gyakorlatilag belehalt a túlhajszolt munkába. És minden vagyona ráment erre a két évre. Semmije sem maradt, a szegényegylet, a Hevra Kadisa temette el.

De a koporsója mögött ott gyalogolt, kalappal a fején Tisza Kálmán miniszterelnök, Jókai Mór, Andrássy Gyula és az egész magyar értelmiség. Mert akkor még tudta a magyar politika, mivel tartozik a zsidóknak.

Régen volt? Igen, régen. Régen bizony. Sapienti sat.