Társadalmi éhség

Körbefutotta a hazai sajtót és a politikai köztér ellenzéki részét is a múlt hét közepén közzétett OECD-jelentés, a 2014-es Society at a Glance. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet "társadalmi pillanatképét" - 34 tagország legfontosabb gazdasági, társadalmi, egészségügyi és mentálhigiénés mutatóival - kétévente publikálják. Hiába hát, hogy az idén kormánytámogatás és egyéb források híján már nem készülhetett el a TÁRKI 1990 óta ugyancsak kétévente megjelenő, módszeresen gyűjtött empirikus adatállományokra támaszkodó hasonló Társadalmi riportja ( "fokozatosan szűkül a tere a tényekre alapozott politikacsinálásnak és a független társadalomkutatásnak is"), a valóságra csak fény derül.

Az OECD jelentése mindazonáltal csak megerősíti, amit a hasonló itthoni és uniós részfelmérésekből eddig is tudhattunk és érezhettünk. Néhány tétel: a fejlett európai országok közül nálunk a legkisebb a háztartások bevétele; mi költünk a legkevesebbet oktatásra; mindenütt növekedtek, csak Görögországban és nálunk csökkentek a szociális kiadások; elégedetlenek vagyunk az állam jóléti intézkedéseivel, a szociális ellátórendszerrel; nem bízunk a vezetőinkben, a fiataljaink egyenesen gyűlölik őket; nem bízunk a közbiztonságban, a rendőrségben; drámaian fogy a népesség; a magyarok várható élettartama a legalacsonyabb Európában.

Egyáltalán: boldogtalannak érezzük magunkat, s mind jobban gyűlöljük a világot. A felmérés legmegrázóbb részlete azonban az, hogy az ország harmada nem éhezik ugyan, de fél az éhezéstől. Éhesnek érzi magát. Mert "volt olyan alkalom az utóbbi hónapban, hogy nem volt elegendő pénze olyan élelmiszerre", amire neki, vagy a családjának szüksége volt. Ilyenek csaknem kétszer annyian vannak, mint voltak a válság előtti években (2006-2007-ben), többen csak Törökországban és Mexikóban. Az adatok önbevalláson alapultak, ennyien nem szégyellték nyíltan bevallani, ennyien nem tartják a saját szégyenüknek az éhségüket. Hasonlóan azokhoz, akik, ha nem is jól, de tisztességesen öltözötten, nem érzik már szégyennek beállni az ingyen konyhák előtt várakozók mind hosszabb soraiba, bár korábban szeméremből nem tettek volna ilyet.

Mondhatjuk, ez "csak" a közhangulat - tökéletes ellentéte a közvélemény-kutatásoknak, amelyek igazolják a hatalom optimizmusát, amennyiben a kormányzó pártok még mindig toronymagasan vezetnek. Ám ez a meghasadt világ ismét csak azt bizonyítja: az emberek sokszor mást gondolnak, mint amit éreznek, mást mondanak, mint amit gondolnak, és végül aztán mást tesznek, mint amit mondanak. Az OECD riportja erősíti azt a meggyőződést, hogy egy tömegtársadalomban mennyire nem ugyanaz közvélemény és közhangulat. Az a közérzet, amelyről a kormányzat éppen a mért közvéleményre hivatkozva nem hajlandó tudomást venni, s makacs vaksággal követi a maga útját.

Bármit mutassanak is ki a közvélemény-kutatók, az ország többségének hangulata lehangoló. Ez pedig el kell, hogy gondolkoztassa nem csak a következő ciklusára készülő Fideszt, nem csak a kormányváltásra készülő demokratikus ellenzéket, hanem az egész politikai elitet. Mert nincs az az erő, amelynek belátható időn belül elegendő anyagi ereje támadhatna, hogy ezen a közhangulaton látványosan javítani tudjon, bármennyire akarná is. Már nem szégyen az éhezés, de mi lesz akkor, ha a szégyentelen éhezést, a mindenkori hatalommal szembeszegülő, büszkén vállalt éhség változtatni akarása váltja föl?