Kurt Cobain, korunk romantikus hőse

Húsz éve halt meg talán az utolsó olyan rock-sztár, akinek karizmatikus egyéniségének hatása elmúltában talán erősebb, mint életében. Kurt Cobain, ha 200 évvel korábban élt volna, Goethe valószínűleg róla írja meg az Ifjú Werther keserveit, egy olyan romantikus hősét, aki a nála erősebb szenvedélyek foglya, és akit véglegesen megsemmisít egy húsevő nő.

A Nirvana együttes frontemberéről, akinek egykori seattle-i otthonát a hét végén rajongók százai keresték fel, azt tartják, hogy az lett a végzete, ami soha nem akart lenni: egy nemzedék szóvivője, mítosza. Rövid pályafutását hihetetlenül intenzíven élte meg, nemcsak azért sorolták őt az „elátkozott 27 évesek” közé, hanem azért is, mert több sorstársa, Jimi Hendrix, Janis Joplin, vagy a máig rejtélyes körülmények között eltűnt Jim Morrison ugyancsak néhány évbe sürítette bele máig kikezdhetetlen életművét. Dalai valóban a Nirvanába, a megsemmisülésbe kalauzoltak, bár korántsem olyan bölcs megvilágosodással, ahogyan az a buddhizmus hívei esetében történik. Betegnek és mocskosnak tartotta korát, magát pedig ostobának és ügyetlennek. Sok tizenévest szólított meg, akik ugyanolyan klausztrofóbiában éltek, mint bálványuk, csak míg a többségüknél ez múló életérzés volt, addig Kurt Cobainnél ez tartós, mondhatnánk végleges állapot volt.

Kurt Cobain személyiségét, dalverseit ma már komoly esztéták elemzik, a Gonosszal való küzdelmét filozófiai síkra terelik, Camus-höz és Sartre-hoz hasonlítják. Ugyanúgy darabokra boncolják, mint tették annak idején Jim Morrisonnal, vagy a hozzá hasonlóan végletesen pesszimista Ian Curtis-szel, a Joy Division énekesével. A kevésbé magasröptűek viszont azt mondják: mit is várhattunk volna egy szorongó, egocentrikus, agyonrajongott, önpusztító rock-sztárral?

Kurt egyszer azt nyilatkozta, hogy mivel nincsen testőrei, akik megvédik, vett magának fegyvereket és erdőbe jár gyakorolni. Nagyon félt attól, hogy vele is az történik majd, mint John Lennonnal. Így aztán megelőzte feltételezett gyilkosát.