Elhunyt a CIA utolsó saigoni állomásfőnöke

A The New York Times hétfőn nekrológot közölt a magyar származású Thomas Polgarról, aki Dél-Vietnam 1975-ös összeomlásakor a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) utolsó állomásvezetője volt Saigonban, s aki március 22-én, 91 évesen hunyt el a floridai Winter Parkban.

Budapesten született 1922. július 24-én, zsidó szülőktől, akik a náci üldöztetés elől 1938-ban az Egyesült Államokba menekítették a családot. Polgár 1942-ben fejezte be egy üzleti iskola számviteli szakát, 1943-ban megkapta az amerikai állampolgárságot, majd nem sokkal a háborús katonai behívóját követően az amerikai hírszerzés szolgálatába állt. Előbb a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának, majd alapításától, 1947-től a CIA-nak volt a munkatársa. Az ötvenes években a berlini felderítő műveletek egyik vezetője volt, a hatvanas években Washingtonban és Bécsben dolgozott, majd 1970-ben Buenos Airesben költözött, ahol a következő évben segített véget vetni egy repülőgép-eltérítési ügynek. Polgar személyesen tárgyalt a gép fedélzetén az eltérítővel.

1971 végén Ázsiába vezényelték, ahol 1972-től átvette a saigoni posztot. 1975-ben - Richard Nixon elnök 1974-ben kénytelen volt lemondani a Watergate-botrány miatt - az anyagi támogatás megcsappant, az észak-vietnamiak pedig nagyszabású támadást indítottak Dél ellen. Április 29-én ostrom alá vették Saigont. Több ezer dél-vietnamit, akiknek az amerikaiak megígérték, hogy evakuálják őket, de nem sikerült kimenekíteni. Thomas Polgarnak vezető szerepe volt az evakuáció szervezésében. Ő maga május 1-én szállt fel egy Saigonból induló helikopterre.

Egy szintén Saigonban állomásozó CIA-ügynök, Frank Snepp az 1977-ben megjelent könyvében azt rótta fel Polgarnak, hogy fontos információkat tartott vissza Washingtontól, egyebek között arról, hogy felesleges tárgyalással kísérletezni az észak-vietnamiakkal. 1981-ben szerelt le a CIA-tól. A nyolcvanas években a szenátus megbízásából részt vett az iráni-kontra ügy kivizsgálásában, majd katonai és terrorelhárítási szakértőként tevékenykedett. Több, a CIA történetével kapcsolatos könyv és cikk szaktanácsadója volt.

Québecben megbukott a szeparatista párt

Québec elszakadása Kanadától egyelőre lekerül a napirendről, miután - másfél éves kormányzást követően - megbukott a Parti Quebecois (PQ) szeparatista tömörülés a hétfői tartományi választáson.

A még nem végleges eredmény szerint a Liberális Párt a voksok 41 százalékát szerezte meg, ez pedig azt jelenti, hogy képesek lesznek többségi kormányt alakítani. A PQ-ra mindössze 25 százalék szavazott.

A liberálisoknak 70 mandátumuk lesz a helyi törvényhozásban, a PQ-nak 30, a Québec Jövőjéért koalíció 22 képviselői helyet szerzett, a Québec-i Szolidaritásnak két mandátuma lehet. A választási részvétel 60 százalék felett volt.

Pauline Marois, az eddigi tartományi kormányfő már be is nyújtotta lemondását. A PQ elnöke március 7-én kényszerült a helyi kormány feloszlatására, miután kisebbségi kabinetje elveszítette a támogatást. Marois volt Québec első női kormányfője, most azonban saját mandátumát sem sikerült megőriznie.

A választók azonban nem díjazták, hogy a PQ azt javasolta, tartsanak harmadszor is népszavazást a többségében franciaajkú kanadaiak lakta tartomány függetlenné válásától. Korábban már két referendumon is nemet mondott a québeciek többsége, 1980-ban és 1995-ben egyaránt elutasították az elszakadást.

A Le Devoir című lapban közölt, a Leger Intézet által készített felmérés szerint a megkérdezettek 29 százaléka támogatta az önrendelkezés kivívását, 54 százalék ellenezte. Még a franciaajkú lakosság körében is 31-53 százalék volt az állás. Stephen Harper kanadai kormányfő üdvözölte a québec-i voksolás eredményét.

Szerző

Ségolene, a nagy visszatérő

Publikálás dátuma
2014.04.09. 07:30
Hollande új politikai esélyt adott volt élettársának, gyermekei anyjának FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/SEAN GALLUP
Diadalmenet helyett füttyszó fogadta Ségolene Royalnak, az új francia kormány környezetvédelmi miniszterének hivatalba lépését. A "zöldek" gúnyolták ki, és nem csupán francia földön, mondhatni az egész Európai Unió természetvédői. Még nem cselekedett semmit, csupán néhány újságíró előtt megpedzette, hogy mire készül. Elegendő a haragra.

A zúgolódás érthető. Mindössze néhány hónapja rendelkezett úgy az előző kabinet, hogy főként a falusi levegőtisztaság védelmében, kemény adóval sújtja a 3,5 tonnánál nagyobb kamionokat. Ezt a terhet készül eltörölni a tárca új gazdája, sokak szerint hivatásával ellentétben, arra hivatkozva, hogy mindenfajta adókivetés az érintettek "büntetése".

Kis pikantéria
A Closer című pletykalap, amely néhány hónapja azzal a szenzációval szolgált, hogy megírta Julie Gayet művésznő és Hollande elnök idilljét, új riportja szerint az államfő korábbi partnere - mármint Ségolene Royal, - "soha korábban nem volt ennyire földobott. Hiszen huszonnyolc esztendős közös élet nem tűnik el olyan könnyen. Jelenleg éppen Valérie Trierweiler a tovaszállt történelem. Az 'ex' visszavágott, most Hollande életébe az ő visszatérése az esemény. Jönnek majd a további részletek Royal és a négy közös gyerek hazatalálásáról". A Closer szerint Valérie Trierweillerel ellentétben Ségolene-nek a művésznő ellen nincs zokszava. A lap azt ígéri, egyszer megírja majd azt is, hogy miért?

Sokan osztják ezt a véleményt, mások nem. Azok a "zöldek", akiket a válság után finoman távol tartottak az új kormánytól, azzal vigasztalódnak, "jövünk mi még vissza".

Éppen az új miniszter asszony ellenében, akinek látványos politikai visszatérése Francois Hollande elnök súlyos veresége után, a közélet egyik szenzációja volt. 

Részint magánéleti okokból, mert a négy gyermekes élettárs szétválása még a 2012.-es kormányváltás előtt kisebb meglepetést keltett, részint politikai szempontból.

A megfigyelők úgy értékelték, hogy Ségolene Royal miniszteri kinevezése Manuel Valls miniszterelnök és Laurent Fabius külügyminiszter után, rangban a kormány harmadik tagjaként, annak az asszonynak példátlan rehabilitálása, aki évek óta még képviselői mandátumot sem

kapott, minden választott megbízatás nélkül csupán Poitou-Charente körzet elnöke volt. A szocialista kabinettel nem túlságosan rokonszenvező L'Express a hosszabb mellőzést annak tulajdonítja, hogy Royal asszonynak mandátuma éveken át egy sem volt ugyan, "ellensége" viszont több. A nehézsúlyúak között említette a másik hölgyet, Martin Aubryt, aki sokáig volt a Szocialista Párt első titkára.

Az őt megválasztó kongresszuson éppen Ségolene Royalt győzte le, amiért Royal "csalással" vádolta őt. Az állítólagos másik ellenség, Laurent Fabius, a diplomácia vezetője, és a L'Express azon ironizál, hogy az új kabinet alig lépett hivatalba, két kulcsminisztere máris farkasszemet néz egymással.

A Le Figaro viszonylag árnyaltabb képet igyekszik ábrázolni a "győztes" miniszter asszonyról. Azt írta, hogy "hamvaiból éledt újjá", nem is első ízben, és nem is akármilyen vereség után, hiszen 2007.-ben az államfőválasztást bukta el Nicolas Sarkozyvel szemben, újabb öt esztendő múltán pedig saját pártja ismét Sarkozy ellenében nem őt indította újból, hanem Hollande-ot, a hozzá hűtlenné vált élettársát.

Önmagát Royal a Le Point-nak úgy jellemezte, hogy "sorozatosan csapásokat mértek rám, elárultak, szenvedtem, de magabiztos vagyok". Büszke, kimérten száraz, távolságtartó, és most, kormánytaggá választása után az Ipsos közvélemény kutató úgy mérte föl, hogy a megkérdezettek 51 százaléka szerint "jobb lett volna az országnak, ha kívül marad a hatalmon".

Ezt a véleményt ő maga természetesen nem osztja, hiszen tíz esztendős megaláztatás után soha nem adta föl. Olyan szívós, hogy amikor tudomására jutott Hollande élettársi hűtlensége, nem várta meg, amíg a párja teremt tiszta helyzetet, maga tessékelte ki őt az addigi közös otthonból.

"Nálam jobban nem tudja senki - vallotta "Talpon maradt asszony" című könyvében -, hogy milyen súlyos dönteni. Néha úgy érzem, meghalok, igen, bensőmben pusztulok el".  Egyszer történt meg, hogy a televízió nyilvánossága előtt sírva fakadt.

Kilenc hónappal a Sarkozytől elszenvedett elnökválasztási vereség után a Szocialista Párt vezetősége arról szavazott, ha úgy adódik, legközelebb ki mögé állna. Mindössze 6,95 százaléknyi voksot kapott, fél százalék híján hetet sem.

A negyedik helyen, éppen megelőzte Manuel Vallsot, mostani főnökét. Royal későbbi vetélytársának, Valérie Trierweilnek a kezét látta ebben, és valami igaza lehetett, hiszen 2012-ben, Hollande államfői beiktatására sem ő, és négy gyermekük közül egyik sem kapott meghívót az Élysée-palotába.

Trierweiler később volt olyan ocsmány is, hogy amikor Royalt az egyik időközi választáson disszidens szocialista ellenfele legyőzte, az éppen elnöki "kegyelt" a politikai vetélytársat köszöntötte táviratban. Mindenki undorodott, de a fáma szerint az államfői palotából akkor már kifelé állt a Paris Match újságírónőjének a szekere rúdja, a lapok az új bájos színésznőről pletykáltak.

Ségolene erről értesülvén Hollande-ot idézte: "Semmi sincs előre megírva". Elégtétellel mondhatja, igaza volt. Mindezt jobboldali hírlap említette. A Le Monde viszont az utóbbi hónapokban már kétségtelenül igencsak szarkasztikusan kommentálta a szocialista kormányzat ügyeit, olyan "gonoszan" azonban soha, mint most, Ségolene Royal kinevezése után. "Hollande minisztere? . kérdezte gúnyosan Thomas Wieder. - Ne kacagjunk? Egy elnök, aki volt élettársát szólítja! Volt élettársát, aki maga is államfő akart lenni!

Egy kettős, aki néhány hónapja a magánéletében még huzakodott egymással! Komédia ez, vagy történelem? Netán a kettő keveréke?" És Thomas Wieder fölidézi a valamivel távolabbi múlt üzenetét. A huszonkét évvel korábbit, amikor Mitterrand akkori kabinetjébe Royalt nevezte ki környezetvédelmi miniszterként. Hollande abban az időben ugyancsak tárcát remélt, Mitterrand azonban úgy döntött a páros két tagja ugyanabban a kormányban csak nem lehet együtt.

Szerző