Ki nekünk Tormay Cécile?

Ez az írás azokra a kérdésekre próbál választ találni, hogy mely érvek mentén akarták a közgondolkodás centrumába állítani, mely érvek mentén próbálták elrendezni egy olyan, sokak számára esztétikailag is kétséges írónő centrumba állítását, aki 2009-ig eredetileg csekély, szubkulturális olvasóközönséggel rendelkezett. E pár év alatt (főleg 2009-től kezdve), amely a szélsőjobb megerősödésének az időszaka is, felmerülhetett vele kapcsolatban annak a kérdése, legyen-e iskolai tananyag, elnevezhető-e róla utca? Ám az említettek nem csak esztétikai-kulturális kérdések, ezért arra is törekszem, hogy bemutassam: Tormay Cécile nézetei miként vettek részt a jobboldali politikai gondolkodás újraformálásában. Mindebből az is kiderül, hogy milyen érdekek vezérelték a jobboldalt ebben a Tormay-ügyben.

A négy év kultúrpolitikája az emlékműgyártástól a kulturális intézmények elfoglalásán, monopolizálásán, centralizálásán át az irodalmi kánon, vagyis az irodalmiság tartalmának meghatározásáig antidemokratikus vonásokkal telítődött. A jobboldal kormányon a választási eredményekkel akarja igazolni praxissá vált szemléletét, és tovább munkálkodik olyan átfogó, elnyomó rendszerek kiépítésében, amely magukat ezeket az eredményeket egyáltalán meghozta számára.

Több megszólaló a Szabadság téren felállítandó szobor elleni tiltakozást egy szűk baloldali radikális csoport belügyévé akarta tenni, holott a társadalmi tekintély, a hatalom racionalizálásának formái elleni tiltakozásra nem lehet úgy tekinteni, hogy az csupán egyfajta történelemértelmezés, hanem mintegy fixálja a magyarsággal kapcsolatos, szerintem nagyon is téves és veszedelmes önképet. E szerint az ellenség megnevezésében, a másik csoport ember- politikai-, faji- stb. elnyomásában nem felelősként van jelen a magyarság, hanem áldozatként, és ahhoz egy külső, felmentő (egy transzcendentális) nézőpontot is beépítettek számunkra, az emlékmű esetében Gabriel arkangyal személyében.

Akik azonban azt gondolják, hogy ennek a kérdésnek a tanulmányozása helyett a baloldalnak inkább a szűkebben vett szavazóinak életét befolyásoló politikai tettekkel kellene foglalkoznia, azoknak méltán ajánlható Tormay Cécile (1875-1937) műveinek olvasása is, hiszen a szövegből egyáltalán nemcsak antiszemita nézetrendszer bontakozik ki, hanem implicit tartalmazza a szélsőjobboldal és a kormányzó párt cselekvésének eddigi mikéntjével, habitusával kapcsolatos sémákat is.

Tormay és a CÖF

Egyértelműen téves az a nézet, amely szerint Tormay Cécile - vagy egyéb, mostanában a kánon közepére pozícionálni kívánt szerzők - közéleti megszólalásai leválaszthatóak lennének-e szépirodalmi tevékenységüktől, mivel minden megszólalás a szavak világához kapcsolódik, és ilyesformán a társadalmi cselekvés konkrét formáit öltik.

Az jobboldal első érveinek egyike Tormayval kapcsolatban az volt, hogy az írónő elődei révén is alkalmas méltatásra: gondolva itt a telekspekuláns, építési vállalkozó, Pest építési képére hatást gyakorló Tüköryekre, vagy az édesapára, a mezőgazdasági szaktudós, államtitkár Tormay Bélára, vagy az írónővel rokonságban álló, könyvkiadó Emich Gusztávra.

Ámde ez a genealógiai érv nemcsak hogy már önmagában antidemokratikus, hanem bizonyos módon az életmű egészének ismeretében hamis is. Tormay Cécile ugyanis már 1914-es művében, "A régi házban" a menekülés motívumával hozza összefüggésbe az új Budapestet, propagandisztikus művében (Bujdosó könyv, 1920-1921) pedig olyan városkonstrukció megalkotására tesz kísérletet, amely a nagyvárost úgy jeleníti meg, mint kaotikus létállapotok terét, tágabban a bűnösség axiomatikus forrását, szűkebben pedig mintha egyes városrészek egyenesen a rossz kiáradásának helyei lennének.

Tehát folytatja azt az egyébként rosszízű társadalmi tematikát, amelynek végső konklúziója, hogy a főváros lenne morálisan felelős mindenért, ellentétben a falu (vidék) tisztaságával. Vagyis kell egy bizonyos helyzeti vakság ahhoz, hogy Tormayt a főváros írójának tekintsük. Nem nehéz érzékelnünk, hogy a "falusi néplélek" felélesztésére milyen - egyébként valódi kistérségi támogatások nélküli - kísérletek történtek, így az csupán egy szűk felsőosztály, az oligarchák saját szemléletét megtámasztandó, valamint az őket utánzó középosztály felfelé törekvő idealisztikus vágyakozása maradt. Az olyan példákról nem is szólva, hogy a Fidesz szerint a nem tőkeképes embereket, akiknek se földjük, se lehetőségük nincsen elhelyezkedni a mezőgazdaságban "meg kell tanítani újra a földművelésre". Ami a probléma cinikus, feudális kezelése.

A másik érv: Tormay Cécile antikommunizmusa: Ez jól illeszkedett az inkább aktualizált, mint a valódi aktuális politikai légkörhöz. Vona Gábor már a Hazatérés Templomában, Tormay emléktáblájának avatásakor Gyurcsány Ferencet és Bajnai Gordont Kun Béla örökösének mondta. Mindez belesimult az időszak egyes elemeiben a Horthy-rendszert imitáló légkörébe, vagyis ezek a jelenségek rámutathatnak arra, hogy a "konszolidált" kampánnyal jelentkező Jobbik honnan veszi eredetét. Érvként merülhetne föl Tormay újbóli elismeréséhez nemzetközi hírneve is, vagy Nobel-díjra való felterjesztése.

Nos, ehhez csak annyit, hogy az 1936-os felterjesztők között akadt például apologikus hangvételű monográfiaírója, Hankiss János, a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába pedig a szintén szélsőjobbos Laval francia külügyminiszter javaslatára került. Ez az érv jól példázza azt is, hogy miként áhítozik a neonacionalista (ma jobbos) diskurzus is nemzetközi (európai) hírnévre, miközben el akarja tüntetni az európai nyilvánosság számára valódi kötelékeit. Kimondatlanul, de vonzó lehetett Tormay Cécile személye, mint a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének elnöke is, hiszen hatása döntő volt az akkori választásokra, és legalább olyan reklám- és mozgósítóerővel rendelkezett, mint korunkban a CÖF.

Orbáni, lázári elvek

A leggyakrabban hangoztatott érv Tormay Cécile közgondolkodásban való elfogadtatásához, hogy csupán az 1918-1919-es események, vagyis személyes életének konkrét traumái, továbbá állítólag a zsidó származásúaknak a forradalomban való nagy arányú részvétele miatt következett be írói pályafutása alatt politikai-szemléleti és poétikai fordulat pályáján.

Talán ez a leghamisabb és legmegtévesztőbb érv. Tormay Cécile "Bujdosó könyv" előtti műveiben is olyan másság-konstrukciókat használt fel, amelyek nem voltak leválaszthatóak a kultúraalkotás egyéb más tényezőitől, vagyis a társadalomtudományok, orvostudományok, politikum, közbeszéd stb. egyéb dimenzióitól, amelyek mintegy belesimultak a nemcsak antiszemita, hanem mindenfajta másság iránti ellenszenveket megszólaltató beszédmódokba, de egyúttal az esztétikailag pozícionált művek kereteibe is.

Műveit kezdettől fogva antidemokratikus vonások színezték. Korai novelláit az olasz nacionalizmus későbbi egyik vezéralakja, Gabriele D'Annunzió fordítja le, legutoljára említett regényében (Emberek a kövek között…,1911) a horvátok az arctalanság, a tömeg, és az ösztönösség kontextusában ábrázolódnak, míg az arccal, egyéni jellemmel rendelkező magyar férfiak a civilizáció értékvonzataival kerülnek összefüggésbe. "A régi ház" (1914) című regényében pedig a "sakál, zsidó tőkés" mellett nem egyszerűen a németek asszimilációját ábrázolja, hanem posztdarwinista módon a németség "faji kifáradását" is, tehát az általa poétikailag esszencialista módon definiálni akart magyarságon ("az én fajom") kívül mindenfajta kulturális mássággal szemben ellenszenvet táplál, és a más identitásokkal kapcsolatos szorongásait egész élete során sem tudta transzformálni.

Az érzékelhető, hogy Tormay Cécile az 1910-es évek közepére a cselekményesítés logikáját is képes felborítani, csakhogy didaktikailag igazolódjon néhány tétele. A bankvilággal, és a szerinte mindenfajta idegen tőkéssel szemben táplált ítélete tetten érhető a mostani orbáni politikában is, és annak a harcos kelléktárnak, hamisan honvédő harcnak beállított küzdelemnek részeként, amely szerint a befektetőket megszállóknak ábrázolja. Természetesen, ha épp a választások közvetlen időszakában nem kell beszédet mondani néhány száz munkahelyteremtés láttán.

Végül, de nem utolsósorban fontos feltennünk a kérdést, hogy miért volt olyan fontos Tormay Cécile-nek a közgondolkodásba való helyezése? Egyrészt Tormay Cécile kapcsán általában kirívó antiszemitizmusa volt csak kérdés, ám kevés szó esik a "Bujdosó könyv" alsóbb társadalmi osztályokat érintő elképzeléseiről, mint mondjuk cselédek, munkások. Ezek a személyek a zsidó származásúakhoz hasonlóan esztétikailag csúnyának, visszataszítónak ábrázolódnak, és ahogy Lázár János mondta még 2011-ben: "aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér". Kevés szó esik Tormaynál a szegény származású parasztokról, akiket szintén démonizál, vagy úri lehajlással saját felsőosztályú szócsövévé emel.

A Bujdosó alapvető tézise (közbeszédeivel szemben) a belső ellenség felkutatása, és a proletárdiktatúra ábrázolása mellett elsőrangú szempont számára, hogy politikai ellenfeleit kriminalizálja. Elegendő utalni arra, hogy a CÖF-plakát milyen mértékben akarta rögtön kriminalizálni ellenfeleit, és általában miként akarta a maffia-állam saját bűneit másra átruházni, vagy financiális érdekeiket olykor jogi, pályázati úton igazolni. Figyelmeztető lehet, hogy az amúgy polgári foglalkozással nem rendelkező nőket Tormay (nőeszménye értelmében) visszautasította a család szélsőségesen értelmezett hagyományos keretei közé, miközben maga az egyedülálló nő prototípusa volt. Persze csak miután politikailag megvívták küzdelmüket, és biztosították a férfiak "helyét" és a jobboldal megerősödését szavazati szempontból is. Mindezen elemek egészen nyilvánvaló módon fellehetőek a jobboldal mai politikai stratégiáiban is, és mint a manipuláció eszközei kerülnek továbbhagyományozásra manapság is.

Eszméi ma is élnek

Politológiai értelemben tehát Tormay Cécile nemcsak antiszemita, fasiszta volt (Mussolinihez intézett beszédet), hanem egy erősen neonacionalista diskurzus összegzője és megalapozója is, akinek a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének vezető figurájaként elsődleges célja egyrészt az általa definiált magyarság "védelme", másrészt tevékenysége mind a mai napig hozzájárul az autoriter elvek fenntartásához. "Az ősi küldött" című regényének (1933-1937) mai szóval "jobboldali" hősére pedig (a neki politikai gesztusaiért örökké hálás) kormányzó maszkját satírozta rá, turanista és nemzeti keresztény álláspont között ingadozva pedig ugyanitt a magyarok konstruált hiedelemvilágát idézi meg, aminek utódjaként nem nehéz felismerni a mai jelszó- és giccsipart.

A Tormay Cécile-köz tervbevétele ügyében egy nagyon fontos gesztus, hogy nem neveztek róla el utcát, csakhogy a szerzőnő említett eszméi már régen beépültek a közgondolkodásba, aki maga teljes mértékben tisztában volt a politikai-történeti elbeszélések visszaélésének lehetőségeivel, és a Bujdosó könyvben megkomponálta saját és olvasói jövendőbeli helyét, amikor majd "új tavasz" jön.

Kezdetben az irodalomtörténeti szakma is meglehetősen óvatlanul nyúlt ehhez a jelenséghez, valamint a kánon tanulmányozásának problémájához az említett írók, vagy közelebbről Tormay Cécile tekintetében, mert miközben eredetileg szubkulturálisnak tűnő fórumokon (Tormay Cécile Kör, Hazatérés temploma) rajongók százai ünnepelték az írónőt, és a kuruc.info vette tervbe irodalmi centrumba emelését, a szakírók még mindig Tormay Cécile elfeledettségéről beszéltek.

Végül az egyetlen, pár éve megjelent, kortárs irodalomtudományinak nevezhető monográfia (Kollarits Krisztina: Egy bujdosó írónő - Tormay Cécile, Magyar Nyugat, Vasszilvágy, 2010.) ezekről a szélsőjobboldali fórumokról leíró módon, de mint pozitívumokról beszélt - összekacsintva szélsőjobbos olvasók százainak értékbázisával.