Nem éppen legális módon, de az embereknek munka kell, senki nem ütközik meg a fák mérgezésén. Joe nem csak belső sugallatra, hanem jól meggondolt érdekből is igyekszik összeszedett életet élni a széthullott, társadalom alji környezetben.
Megjárta a börtönt, nem akar visszakerülni. Eddig álmos közhely lenne, ha David Gordon Green (Prince Avalanche - Texas hercege) rendezőt nem érdekelné a nyomorult körülmények között élő ember és a lehetséges kitörés témája igazán és őszintén.
Ehhez vesz egy kamaszfiút, az elmebetegségig iszákos anyával, az alkoholtól totális ronccsá és gyilkossá vált apával, aki eladja a saját kislányát és öldöklő dühvel veri a fiát az utolsó fillérekért.
A családnak nem nevezhető emberi roncshalmazok és a húgát védelmező fiú kapcsolatának a megdöbbentően realisztikus részleteiben, az amerikai filmek megszokott látványosságaitól elütő életdarabok bemutatásában rejlik a film legfőbb különlegessége és ereje.
Hiába, hogy a fiút védelmébe vevő Joe-t Nicolas Cage alakítja, s ezúttal igyekszik is az egykorvolt jó színész lenni (Veszett a világ), nem pedig a sok izmozó akció mutatós sztárja, a film szinte kivétel nélkül civil szereplői lejátsszák őt természetes létezésük erejével.
Nagy merészség volt ezt a két játékminőséget így összeereszteni Green részéről, és nem is jött ki belőle veszteség nélkül a történet. De akit egy filmben az élet is érdekel, nem csak a mutatvány, itt van mit néznie.
(Joe ***)
