A portugáliai „forradalom” valójában egy katonai államcsíny volt, amelyet azok a főtisztek irányítottak, akik belefáradtak a gyarmati háborúkba, de puccsuk széles társadalmi támogatásra talált a végsőkig megmerevedett, korrupt, a titkos rendőrség által uralt rendszer miatt.
A portugál diktatúra, az „Új Állam” (Estado Novo) alapja 1926-ban született meg: katonai államcsíny buktatta meg az 1910-ben, a monarchia megdöntése után megszületett „első köztársaságot” és vele az ország parlamentáris rendszerét. A Benito Mussolini fasiszta államához hasonló rezsim alakult ki, amely a katolikus egyházzal való konkordátumon, a hadsereg és az egyetlen legális párt, a Nemzeti Egység hatalmán alapult. Törvényen kívül helyezték a sztrájkjogot, a munkás és a munkaadói szervezetek állami ellenőrzés alá kerültek.
Antonio de Oliveira Salazar, akinek a nevéhez kötődik a rendszer, 1928-ban került be a kormányba és pénzügyminiszterként kivezette az országot a gazdasági válságból. 1932-ben már miniszterelnöki megbízást kapott Oscar Carmona tábornok-elnöktől, de alig egy év alatt kialakította saját autoritárius rendszerét. 1933-ban olyan alkotmányt vezetett be, amely a teljhatalmat és az állam feletti teljes ellenőrzést biztosítja neki kormányfőként. Még abban az évben létrehozta rettegett politikai rendőrségét, (PVDE, később PIDE). Az „Új Állam”, amelyet az általános választójogot nem ismerő országban „népszavazással” erősítettek meg, mottójául a nálunk is jól ismert „Isten, Haza, Család” jelszót választotta. Salazar, aki a nagybirtokosok, a tőkések, a bankok és az egyház támogatását egyaránt élvezte, csupán annyiban különbözött kora diktátoraitól, hogy nem alakult ki körülötte személyi kultusz.
A második világháborúból Portugália kimaradt, miközben ritka fémeket szállított a náci Németországnak, de 1943-ban hozzájárult ahhoz, hogy a szövetségesek tengeri bázist hozzanak létre az Azori-szigeteken a német tengeralattjárók ellen. Ennek és az ország geostratégiai helyzetének is volt köszönhető, hogy Portugália 1949-ben a NATO alapító tagja lehetett. Köztudott, hogy Salazar adott menedéket 1949-től az emigrációba kényszerült Horthy Miklós volt kormányzónak és családjának.
A nacionalista, izolacionista politikát folytató Salazar, majd 1968-tól utóda, Marcelo Caetano egyaránt ragaszkodott az egykori portugál gyarmatbirodalom maradványaihoz. Az afrikai francia és az angol gyarmatok felszabadulása nyomán 1961-től megindultak a portugál gyarmatok, Angola, Mozambik, Bissau-Guinea, Sao Tomé és Principe, valamint a Zöldfoki-sziget felszabadítási mozgalmai. Az egyre elkeseredettebb harcokban 8000 portugál katona vesztette életét.
1972-ben Antonio de Spinola tábornok, Bissau-Guinea kormányzója próbálta meggyőzni Caetanót, hogy a megnyerhetetlen háború helyett politikai megoldást keressenek, de az új diktátor nem volt hajlandó semmilyen tárgyalásra. Spinola már akkor puccsot tervezett Caetano ellen, de akkor még nem járt sikerrel. Az elégedetlenség azonban a hadseregben nőttön-nőtt, és akkor telt be a pohár, amikor Caetano újonnan toborzott tisztekkel akarta feltölteni az afrikai egységeket. 1973 szeptemberében megszületett a Fegyveres Erők Mozgalma (MFA), amelynek célja volt a rendszer megdöntése és a szabad választások kiírása.
Spinola, akit közben a portugál hadsereg főparancsnok-helyettesének neveztek ki, 1973 decemberében megjelent könyvében már a puccs helyett az ország demokratizálását, valamint a gyarmatok fokozatos autonómiáját javasolta. Ez csak olaj volt a tűzre azoknak a tiszteknek, akik addig nem merték nyíltan ellenezni a gyarmati háborút. A békés megoldásnak azonban már nem volt esélye. 1974. márciusában Spinola és a főparancsnok Francisco da Costa Gomes lemondtak tisztségükről, mert nem voltak hajlandók Caetanóra felesküdni. Az MFA azonban addigra már radikalizálódott, az országban lappangó elégedetlenségtől is áthatva, olyannyira, hogy baloldali, marxista elemek is beszivárogtak az összeesküvők közé.
1974. április 25-én reggel a Grandola, Vila Morena című betiltott dallal adták tudtul a rádióban, hogy az MFA egységei elindultak, hogy elfoglalják az ország stratégiai pontjait és megbuktassák a rezsimet. Bár a katonák arra szólították fel a lakosságot, hogy maradjanak otthon, tízezrek özönlöttek az utcára, és csatlakoztak a felkelőkhöz. A fő gyülekezési pontok a virágpiacok voltak, amelyeket elárasztottak a szegfűk. Innen a „szegfűs forradalom” elnevezés.
A rezsim 16 óra alatt összeomlott, csak a titkos rendőrség egységei próbálták felvenni a harcot a katonákkal. A főtisztek megalakították a Nemzeti Jólét Tanácsát, majd másnap hajnalban közzétettek egy kiáltványt. Ebben kijelentették, hogy szabad választások után átadják a hatalmat a civileknek és az ország mottója ezentúl „demokratizálás, dekolonizáció és fejlődés” lesz. Szabadon bocsátották a politikai foglyokat, az emigrációban élő baloldali személyiségek, köztük Mario Soares szocialista és Alvaro Cunhal kommunista vezető néhány nap múlva hazatértek. Hősöknek kijáró ünneplésben részesítették őket.
A nagy nemzeti egyetértés hamar felbomlott, de a demokrácia útjába már semmi sem állhatott többé Portugáliában.
