Szóval a rendszeres délutáni elfoglaltságaim után szépen meglátogattam nagyanyám barátnőit, akik a Bajcsyn laktak, a Hatvan utca szomszédságában. Beültem hozzájuk, kicsit beszélhettem én is velük, aztán csak hallgattam a szót. Anyu persze időre várt haza, amit természetesen én - bárhogyan is futottam hangszerrel vagy nélküle - nem bírtam betartani. Elmentem a zenedébe, oda is jóval korábban az órám kezdeténél, mert előtte mindig volt valami buli. Vagy a kis Buraival kutyáztunk, vagy Gézuval nevetgéltünk, vagy Lali zongorázott nekünk egy két jó számot. A tanárok alig győztek betessékelni az órákra, mert mi már előtte élveztük egymás társaságát. Ez talán időben nem lett volna hosszú, de a tanyázásaimmal ráment a délután. Haza már csak az esti órákra értem. Anyu sokat bosszankodott, mert tanulásra szinte csak este volt időm, így megtiltotta nekem, hogy zeneóráim után a Bajcsyra látogassak.
A szerző családi albumából
Iszonyatosan kiborultam és megpróbáltam valamilyen alkut kötni otthon. Nem lehetett. Emlékszem, hogy milyen rosszul éreztem magam, amikor az óráim után egyenesen haza kellett indulnom. Hiányoztak az "öreg barátnőim", pufogtam is rendesen miatta. Aztán - látva, hogy ez már így marad - sajátos módon oldottam meg a gondot. Hetente csak egy cselló és egy szolfézs órát látogattam meg, a többit ellógtam. Szépen átsétáltam a Bajcsyra a cigányasszonyokhoz, elmeséltem, mi van otthon és ők is meséltek nekem. A gond csak az volt, hogy ilyenkor a csellómat - merő kényelmi okok miatt - nem vittem magammal. Lebuktam. Kicsit féltem, hogy anyutól nagy szidást kapok, de csak nevetett. Hosszasan és hangosan. Belátta, hogy hazugságba hajtott és ezt nem szerette. Tudomásul vette, hogy eljárok "arra". Néha elém jött és együtt mentünk haza, néha meg eleve ott várt rám, az asszonyoknál. Így aztán közös programmá vált ez nekünk, ami után a hosszú gyalogúton olyan jókat beszélgettünk. Jó volt vele. Egy kép van előttem, ahogyan ő fogja a hónaljához a csellómat, fogja a kezemet, a hüvelykjével simogatja a kézfejemet. A talpunk alatt ropog a hó, a kivilágított ablakokban gyerekcipőkben mikulások és virgácsok vannak és a levegőnek olyan illata van, amit soha nem felejtek el. Füst szag, a kémény illata, égett fa és szén. Az utcai lámpák ritkásak a kanyargó Hajó utcán. Ismertem kívülről a házak színét, a kanyarok ívét. Jó volt hazafelé, anyuval meg egyszerűen felejthetetlen.
Ahogyan anyu viselkedett velem, úgy tettem én is a gyerekeimmel. Tanulságos dolog, hogy kitől tanultam anyuka majd anyós lenni. Édesanyám arra tanított, hogy feltétel nélkül kell szeretni. Azt is, hogy nem elég szeretni, de ki is kell az érzéseinket mutatni. Gyakran mondta, hogy szép vagy okos vagyok...( hm...), és azt is, hogy szeret. Bárhol jártam a világon, bármelyik szállodából hívtam 2-3 percre, ő azzal fejezte be a beszélgetésünket, hogy "Nagyon szeretlek virágszálam". A másik példaképem a gyermekeim másik nagyanyja volt, aki személyiségében és szeretetében nagyon más volt, mint anyám, de anyósnak olyan elfogadó, olyan együttműködő és olyan támogató volt, amilyet ritkán lehet tapasztalni.
Szóval az anyaság és anyósság modelljét két kivételes asszonytól lestem el, büszke is vagyok arra, hogy alkalmam volt tanulni tőlük. Mint ahogyan azt sokan tudjátok, vegyes házasságból születtek a gyerekeim. Máté alig volt hat éves, Ági három és fél, amikor már szinte egyedül neveltem őket. Mint félig roma és félig nem roma gyerekek, az identitás kérdése nagyon izgalmas volt az esetünkben. A két gyermek, mint tűz és víz. Máté az alkalmazkodóbb Ági a hősiesen bátor volt, amolyan "vietnami önkéntes"...
Érdekes, hogy megváltoztak idővel. Egészen kicsik voltak, amikor Ági már az utca végén kiabálta, hogy gyorsan nyissam ki a kaput, (kertvárosrészben, a Nagyerdő aljában laktunk sorházban a debreceni újgazdag különítménnyel), mert jönnek a cigányok és azok verekszenek meg lopnak. Na, ez aztán feladta nekem a leckét. Hogyan mondjam el nekik, hogy ők is cigányok? Szóval, beengedtem őket a kapun, majd a konyhából kiszóltam nekik: "Miért gondoljátok, hogy verekszenek és lopnak? Én sem verekszem és nem is lopok".
A gyerekek döbbent csenddel válaszoltak. Az étkezőből lépcső vezetett fel az emeletre, az alsó lépcsőn ültek, láttam a konyhából a négy kicsi cipőt egymás mellett. Meghallottam Máté aggódóan csicsergő hangját és Ági mély, iszonyatosan hangos suttogását a "kiscipők" izgatott topogását. Ági volt a bátrabb. Ő jött hozzám.
"Anyu! Nem értelek! Te cigány vagy?"
"Igen, én cigány vagyok", mondtam úgy, hogy rá sem néztem, inkább csak főztem. Ági vitte a hírt. Hallottam a suttogásukat, a rekedt motyogást, hogy "anya cigány"? "Jaj ne!" Meg, hogy "mi van, ha mégis?" stb. Aztán Ági megint bátorságra kapott és megkérdezte, hogy apa cigány-e?
"Nem, apa nem" mondtam, de rá sem néztem, csak főztem. Ági vitte a hírt. Láttam a négy kicsi cipőt amint megkönnyebbült - mert szerintem a cipőjük is könnyebb lett a hírtől, hogy van egy ember ebben a családban, aki normális, aki nem cigány. Az óvatos sutyorgás azonban nem szűnt meg. Ági ismét követségbe jött.
"Anya! Akkor ezek szerint mi is cigányok vagyunk?",
"Nem, nem kislányom, ti csak félig vagytok, el kell dönteni, hogy a jobb vagy a bal oldalad, esetleg deréktól fel vagy lefelé vagytok cigányok."
Ági láthatóan nem értette. Visszament Mátéhoz, levették a cipőjüket és felmentek az emeletre megszokni az új hírt. A "kiscipőcskék" egymás hegyén hátán voltak a lépcső aljában, olyan zaklatottan, amilyen zaklatottak voltak a kis gazdáik. Később aztán lassan megszokták a helyzetüket. Nemcsak megszokták, hanem előbb megbarátkoztak vele, majd megszerettek romának lenni. Nem nyilatkozhatom helyettük, de azt érzem ,hogy az ő roma identitásuk olyan, mint az enyém, többletként élik meg. A szőke fiam és a fekete lányom olyan természetességgel élik meg a cigányságukat, mint azt, hogy két kezük vagy két lábuk van. S nem szabad elfelejteni, hogy magyarok, lengyelek és zsidók is egyben. Az én csodaszép fiam és a boszorkányosan gyönyörű lányom. Azt hiszem, anyukám ha látja, elégedett velük s talán velem is.
Ahogyan Osztojkán Béla ír róla, az elvált asszony sorsa hihetetlenül nehéz nálunk. Az özvegyasszonyt tisztelik, becsülik és elvárják, hogy élete végéig özvegy maradjon. Ilyenkor történeteket mondanak róluk, valahogy úgy, mint az én Mányó nagyanyámról, hogy: "szegény Mányó haláláig gyászolta az urát, sosem vette le a fekete ruhát. Tisztességes asszony volt". Kemények az elvárások velük szemben. Minél keményebben gyászol, annál nagyobb a becsülete a közösségben. Nem így az elváltaknál. Ha visszasírja az urát, az a baj, ha meg folytatja az életét, esetleg egy új férfi oldalán, az meg maga a kurvaság. Nem véletlen az, amit Béla írt: könnyebb eltemetni egy üres koporsóban a hűtlen férjet, mint "értékcsökkent" asszonyként élni az életet. Ezért van az, hogy sok asszony inkább eltakarja a kötényével az ura hűtlenségeit, mint lázad. Mert akkor elhagyott nő lesz, lényegtelen, hogy ki kit hagyott el és miért.
Erre is van nekünk filozófiánk. "Ha jól sütsz-főzöl az uradnak és befogod a szád, akkor nem hagy el." És valljuk be, az esetek többségében a hűtlen muzsikusok nem mennek el itthonról, még ha eget rengető is a szerelem, amibe estek. Én nem fogadtam meg anyám szavait, így válás lett a büntetésem. Ő viselte a legrosszabbul a dolgot. Ő tudta, hogy mi vár rám. Lábtörlő leszek és ezzel egy időben fogják rajtam köszörülni az asszonyok a nyelvüket. Azt mondta, hogy a másik mellét is odaadná, ha visszacsinálnám a dolgokat. Nem tehettem. Én lettem a "szegény Sasa". Sajnáltak. Volt, aki engem hibáztatott, volt, aki nekem adott igazat. De az látható volt, hogy a sorsom meg lett pecsételve.
Rosszul viselem a "pecséteket", még rosszabbul a szánakozást. Istenem, hányszor kívántam azt, hogy bárcsak özvegy lennék! Hányszor vágytam egy csodára, egy " özvegységi csodára"! Valahogy menekülnöm kellett ebből a státuszból.
Így lettem politikus. Na, ha eddig nem volt sok problémám az elvált státuszomból, hát itt aztán minden előjött, ami csak jöhetett. Az asszonyok megféltették az urukat, mert hát elvált vagyok, tehát... Alig tudtam kimagyarázni, hogy az agyonhasznált férjeiket tartsák csak meg maguknak. Aztán a férjek érezték "hazafias kötelességüknek", hogy felajánlják férfiúi kapacitásukat nekem, mint "szegény asszonynak, akinek ritkán jut ki a jóból". Volt, aki nyíltan tett ajánlatot, volt, aki csak az ajkait nyalogatta, ha rám nézett s olyan is, aki a nyakamba csókolt. Nem volt egyszerű. Talán ez volt az oka annak, hogy megkeményedtem. Ki kellett ebből a körből törnöm. Szenvtelenül és cinikusan tudtam visszaszólni a férfiaknak. Néha, amikor anyunak panaszkodtam a pasik miatt, akkor csak annyit mondott: "Gyermekem, hogy örülnél ezeknek a zaklatásoknak 50 éves korodban". Igaza volt. Egyszer egy vitában, ahol egy ismert roma politikus tiszteletlenül beszélt velem, azt kérdeztem, hogy jobban tisztelne-e, ha lenne egy alkoholista vagy gyengeelméjű férjem, ő azt válaszolta: Igen!
Választás előtt álltam. Vagy olyan státuszt harcolok ki a romák között, ahol én a saját értékeim alapján leszek elismerve, vagy találok egy férfit, legyen az alkoholista, gyengeelméjű vagy mind a kettő. Választottam. Másodjára szakítottam a hagyományainkkal. Nem volt egyszerű, de megtettem. Ha valaki, én át tudom érezni ezeknek az asszonyoknak a sorsát, s ha az én életem minta lehet nekik, azt én büszkén vállalom.
