- Meglepte, hogy az I. Erzsébet című, sokak által provokatívnak tartott előadást beválogatták az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába?
- Meglepett, már csak azért is, mert Vádli Alkalmi Színházi Társulás nem egy kőszínház. Nincs mögöttünk olyan komoly infrastruktúra, amellyel egy kőszínház rendelkezik. Másrészt a POSZT-ról nem hinném, hogy ugyanolyan "szabad szájú" lenne, mint évekkel ezelőtt.
- A napokban annak is híre ment, hogy a találkozó egyik tulajdonosának, a Magyar Teátrumi Társaságnak az elnöke, Vidnyászky Attila nem vette jó néven ezt a válogatást, ezért el se megy Pécsre.
- Ez a mostani helyzet már egyáltalán nem tekinthető normálisnak. A közállapotaink és a jelenlegi politikai viszonyaink pontosan leképeződnek a színházi közegre. Egyáltalán nem értem, hogy a Magyar Teátrumi Társaság miért akar állandóan harcolni, miért keres folyamatosan ellenségeket. Ez az értelmetlen polarizálódás egy elmebeteg dolog. A nézőket nem lehet az alapján címkézni, hogy ki a baloldali és ki a jobboldali. A színházban a jobb és a bal csupán a nézőtér elhelyezkedését illetően értelmezhető. De ezen sajnos már túl vagyunk és a politika ma már teljesen beágyazódott a színházba is és ez óriási probléma.
- A Magyar Teátrumi Társaság napokban tartott közgyűlésén még az is felvetődött, hogy a POSZT mellett legyen egy másik színházi fesztivál is.
- Ezt se értem. A társaság tagjainak szeretnének egy saját fesztivált?
- Erről egyelőre csak találgatni lehet, úgy tudom nincs még hivatalos döntés. De a POSZT-ra a Teátrumi Társaság is delegált válogatót, tehát elvileg nincs ok a sértődésre.
- A POSZT versenyprogramjának a válogatása minden évben elégedettséget és elégedetlenséget szül szakmai alapon is. És mivel ez egy szubjektív mércével mérhető dolog, ezért mindig akad majd olyan, akinek más a top 12-je, mint az épp beválogatott produkciók. Ezt az egészet még megterhelni egy politikai őrületbe hajló hangulattal az már olyan "púpos gyereket" eredményezhet, hogy ennek nem is jósolható meg, mi lesz a vége. Egyébként, ha akarnak saját fesztivált, azt is lehet, de ezzel csak tovább mélyül a szakmán beüli árok.
- Paul Foster darabja, az I. Erzsébet miért izgatta?
- Reagálni szerettem volna a mai színházi viszonyokra és ezen belül a független színházak helyzetére. Az I. Erzsébet című darab egyébként is egy kanavász, ezért az említettek mellett, arra is alkalmas, hogy elmondjon sok mindent a hatalomról, a hatalom gyakorlás technikáiról.
- Ez a tematika szinte minden eddigi előadásában hangsúlyosan jelen volt. Miért érdekli ez ennyire?
- Egyre jobban úgy látom, hogy a függőségi viszonyok deformálják a tiszta helyzeteket. Kíváncsi vagyok, hogy a hatalom gyakorlói mennyire torzulhatnak ebben a folyamatban. Negyvenöt évesen még mindig naivan úgy gondolom, lehetne ezt kevésbé mocskosan is csinálni, akár a politikára, vagy a kultúrpolitikára gondolok.
- Azt hiszem az ön előadásai ennek épp az ellenkezőjét sugallják.
- Úgy látszik, a naivitásom magánemberként ma is megmaradt, de alkotóként nem tudok nem reagálni arra a világra, amiben élünk. A mostani tavaszi országgyűlési választáson jól megfigyelhető volt, az az apátia, amelybe az utóbbi évekbe süllyedt Magyarország. A választók többsége így a végtelenül elkötelezettekre és a fanatikusokra bízta a saját sorsát és ez szerintem nagyon riasztó jel.
- Mi lehet az oka ennek az apátiának?
- Azt hiszem, ma már kimondhatjuk, hogy teljesen félresiklott ez a rendszerváltásnak nevezett huszonéves jobb sorsra érdemes történet. Nagyon sokaknak nem jött be ez az egész. Azt viszont jól lehet látni, hogy aki éppen aktuálisan hatalmon van, politikai színezettől függetlenül, igyekszik a maga malmára hajtani a vizet. A kilencvenes évek elején még jellemző volt az eredeti tőkefelhalmozással egybekötött szabadságvágy, ebből mára csak az eredeti tőkefelhalmozás maradt, az elképesztő gátlástalansággal együtt. Ez sokak számára kiábrándító.
- Valahol azt is mondta, hogy a mai társadalmat a gyilkos középszer uralja.
- Szerintem a bulvár média, beleértve a televíziókat óriási károkat okoz. Arra ösztönöz, hogy kikapcsoljunk, és ne menjünk el szavazni, ne vegyünk részt a saját életünkben. Emellett a televíziók mai kínálata azt hiszem generációk életét képes kulturális értelemben tönkre tenni. Valószínű, hogy ezt a felületet sokkal értelmesebben ki lehetne használni. Talán hatékonyabb szabályozásra lenne szükség, bár liberálisan gondolkodóként inkább az önszabályozást érezném járhatóbb útnak.
- A színház ebben a folyamatban hol helyezkedik el?
- Kapálózik. Budapesten is ugyanazon a százezer nézőn kell osztoznunk. Egyre nehezebb megnyerni a fiatalokat, akik szívesebben fordulnak más szórakozási formák felé. Rendkívül nagy szerepe van a színházi nevelésnek, a beavató, a tantermi előadásoknak, projekteknek. Nincs más lehetőségünk, mint kinevelni a saját közönségünket.
- Ön Marosvásárhelyen végzett a színművészeti egyetemen, játszott Kolozsváron, majd évekig a Bárka Színház tagja volt. Főként rendezőként miért fordult a független színházi szféra felé?
- Szabadúszó színészként én a mai napig játszom kőszínházakban. A Bárkában töltött évek után nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mit ér az, amit én a színházról tudok, azokon a falakon kívül. Izgatott, hogy mások is jó színésznek tartanak-e. El akartam helyezni magam egy tágabb térben. De valahogy nem hívtak olyan helyre, ahová tagnak szívesen leszerződtem volna. Szabadúszóként csak az adott szerepért kell vállalnom a felelősséget. A társulati lét hiányából fakadhat, hogy többen úgy éreztük, kell mégis egy csapat, ebből a törekvésből jött létre a Vádli, ahol én rendszeresen rendezek. Eljutottunk odáig, hogy négy darabot repertoárszerűen tudunk játszani.
- Legutóbbi rendezéseként Harold Pinter Az utolsó pohár című darabját vitte színre a Stúdió K-ban.
- Az utolsó pohárban leginkább a félelem különböző aspektusai érdekeltek. Például izgatott, hogy mi történik, ha a hatalom részéről lassan már ürügy sem kell ahhoz, hogy megsemmisítse azokat, akikről azt gondolja, hogy az ellenségei. Egyszer csak megáll egy autó és bármelyünket elvihet. Azt hiszem valahogy mégis csak meg kellene őrizni a demokratikus játékszabályokat. Számomra a köztársaság lenne a legmegfelelőbb államforma, ahol én tisztelem a másikat és ő is tisztel engem. Az autokrata, centralizált egyeduralom engem mindig félelemmel tölt el, szorongani kezdek, mondhatnám, hogy frászba jövök tőle.
- Ezt az érzést talán enyhítheti, hogy Peter Shaffer Amadeus című darabját próbálja a Belvárosi Színházban. Mintha ez a munka elütne a korábbi rendezéseitől.
- Orlai Tibor producer kért fel, hogy rendezzem meg az Amadeust. Szerződtetett hozzá két nagyszerű főszereplőt Kulka Jánost és Keresztes Tamást, a velük való közös munka önmagában is vonzott. Másrészt érdekelt, hogy más ötletét miként tudom a magamévá tenni. Ezt is meg kell tanulni. Igyekszünk megküzdeni a film és a korábbi színházi adaptációk legendájával. A darab, amelyet Zöldi Gergely új fordításában játszunk, sok kérdést felvet, többek között a művészi kiszolgáltatottság problematikáját, de engem talán az izgat a legjobban, hogy egy művész mennyire tud érvényes alkotást létrehozni.